Könyvkritika: Diana Hunt - Ragadozók háza

Diana Hunt

Ragadozók háza

Prédák háza sorozat - Második kötet

Magyar kiadás éve: 2025

Fülszöveg:

Készen állsz a játékra?

Akkor is, ha meg kell bíznod valakiben, aki egyszer már összetörte a szíved?

A szabályok egyszerűek…

A szereposztás megváltozik, a préda ragadozóvá válik.

Képzeld el, hogy a titkos társaság, amit kerestél, létezik.

Fő fegyverük a hipnotizálás, bármit képesek elhitetni veled. A Carnivora Akadémia sokkal veszélyesebb, mint azt elsőre gondoltad, az iskola hideg falai között sehol nem vagy biztonságban.

A társasággal kapcsolatos rögeszméd veszélybe sodor.

Megszállottá válsz, mindenhol őket keresed. Mindenkiben őket látod.

Ahhoz, hogy megmentsd a barátaidat, ki kell derítened az igazságot. Ahogy egyre mélyebbre merülsz, a valóság és a képzelet határvonala elmosódik. A túléléshez mindent fel kell áldoznod, talán még azt is, ami a legfontosabb számodra.

Ne félj tőlük, érd el, hogy ők féljenek tőled!

   A szerző eddig megjelent könyveiről az alábbi linken írtam: Diana Hunt könyvek ajánlója.

   A tavalyi évem nyara Diana Hunt könyveinek bűvöletében telt és mindegyik regényét imádtam, benne egy új Kedvenc szerzőt és sok-sok új Kedvenc könyvet avattam, ráadásul egy régóta tartó olvasási válságból is kirángatott.

   A Ragadozók háza nálam az év egyik legjobban várt kötete volt és most, olvasás után, az évem egyik legkiemelkedőbb olvasmánya is lett.

   Elöljáróban csak annyit, hogy a pszichés betegségem miatt engem is akartak hipnotizálni, felmerült a lehetőség, de egyértelműen elutasítottam azt, mert féltem tőle és nem akartam, hogy valami idegen - még ha az szakember is - ennyire mélyen belemásszon a fejembe.

   Így elmondhatom, hogy a téma valóban közel állt hozzám és ettől csak még jobban betalált.

   Az az igazság, hogy most, ebben a pillanatban, miközben ezeket a sorokat írom, akkor is meg-megállok és nagy levegőt veszek, igyekszem uralkodni magamon, visszafogni magam, mert legszívesebben ordítanék...

   Ezt viszont a lehető legjobb értelemben mondom, mert a Ragadozók háza akkora hatást gyakorolt rám, ami igen ritka, pedig azért igencsak sok könyvet olvasok.

   Nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy ez lesz. Ezek voltak az elvárásaim és örülök, hogy nem kellett csalódnom. :)

   Sajnos nem találom a szavakat, csak köntörfalazok, holott tudom mit akarok leírni: IMÁDTAM és egyszerűen nem akarom még elengedni a szereplőket, ezt a világot. Nem állok rá készen.

   Ti is ismeritek azt az érzést, amikor olvastok egy könyvet és legszívesebben jó gyorsan a végére érnétek, de közben mégsem akarjátok, mert tudjátok, hogy akkor majd erős üresség fog erőt venni rajtatok.

   Én most így jártam.

   Diana Hunt - véleményem szerint - az egyik legjobb, ha nem a legjobb író a magyar könyvpiacon és számomra a világon is. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom állítani egy magyar szerzőről, mert erős előítélettel viseltetek velük szemben, ami engem minősít, tudom.

   Mesterien ír, világszínvonalú szinten. Újra hangsúlyozom, hogy ez csupán az én személyes véleményem, de ezt akkor is így gondolom.

   A Ragadozók háza minden elképzelésemet felülmúlta, rengeteget adott és vett el tőlem, miközben egy gyönyörű, minőségi kötetet forgathattam, ami kívül-belül gyönyörűséges.

   Elizabeth és William kettőse már az első részben is megfogott, de itt és most minden kicsúcsosodott.

   Amikor ők ketten együtt voltak, a lapok sisteregtek az elfojtott energiáktól. Egyik este, amikor hajnalig olvastam, annyira rosszul lettem, hogy szünetet kellett tartanom és ki kellett mennem levegőzni az udvarra.

   Nem hittem, hogy regény lehet még rám ilyen hatással és ezért nem lehetek elég hálás az írónőnek.

   A szavai olyan mély, zsigeri szinten hatottak rám, akkora elemi erővel, hogy még most is csak kapkodom a levegőt.

   A sok-sok titok, ármány, hazugság és gyilkosság, a helyszín, a Carnivora Akadémia és ők ketten, ez a két sérült fiatal, akik maguk sem ismerik fel, hogy nekik csupán csak egymásra van szükségük...annyira fájt ez az egész. Te jó ég!

   A befejezésről érdemben képtelen vagyok nyilatkozni. Ezt muszáj, muszáj olvasni, hiszen a bennem keltett érzéseket én már megfogalmazni egyszerűen képtelen vagyok.

   Hálásan köszönöm Diana Huntnak ezt az élményt.

   Már az Prédák házánál is írtam anno, hogy visszaadta a hitem az olvasásban, írásai a szakadék széléről rángattak vissza és ezt sosem leszek képes igazán meghálálni neki, szóval akkor álljanak itt inkább ezek a szavak. :)

   Pár szó a borítóról:  A borító szépen illik a sorozat profiljába, ráadásul mind tudjuk jól, hogy a vörös a prédák színe.

   A sakkfigurát tartó női kéz és azt a - látszólag - zsinórokkal bábként rángató férfi kéz annyira beszédes.

   Nagyon tetszik.