Könyvkritika: Agatha Christie - A ferde ház

Agatha Christie

A ferde ház (Crooked ​House)

Magyar kiadás éve: 2009-től folyamatosan

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, szerető, bár kissé zűrzavaros család. A Leonidesek boldogan éltek kis, ferde házukban… Egészen addig, míg a családfő, a milliomos Aristide meg nem halt. Valaki a családból inzulin helyett mérget tett a fecskendőjébe.

Ki a gyilkos, és miért ölt? Szerelemből, pénzvágyból vagy tán bosszúból? A rejtély nyomába eredő fiatalember indítóoka legalább világos: Sophia, az áldozat legidősebb unokája addig nem hajlandó kitűzni esküvőjük napját, míg ki nem derül az igazság…

   A sok szakirodalom elolvasása után vágytam már valami könnyed és szórakoztató olvasmányra, így esett a választásom erre az Agatha Christie krimire, hiszen ezekben a történetekben sosem kell csalódnom, ráadásul két dolog miatt is kiemelkedő. 

   Az egyik az, hogy ebben a regényben Christie egyik híres nyomozója sem szerepel, a másik pedig, hogy a krimi királynője maga nyilatkozta: ez az egyik kedvenc írása önmagától. :)

   Meglepő lehet, de még sosem olvastam, szóval érdekelt, de be kell valalnom, hogy filmen már láttam, méghozzá a legutóbbi, 2017-es feldolgozást Max Irons, Gillian Anderson és Glenn Close főszereplésével.

   Persze még így is okozott bőven meglepetéseket, hiszen a film és a könyv sok mindenben különbözik, ezt már megszokhattuk.

   Emlékeztek még a tavaly év eleji Tőrbe ejtve című krimire? Nekem azért is emlékezetes az a film, mert az volt az utolsó mozis élményem a vírus előtt, de miközben ezt a történetet olvastam, rájöttem, hogy a két sztori sok-sok mindenben hasonlít egymásra, ami azért érdekes, mert emlékszem, anno olvastam egy cikket, amiben a készítők egy másik AC krimit neveztek meg alapnak és ihletforrásnak, talán a Holttest a könyvtárszobábant, de nem biztos...

   Adott itt is egy a világtól elvonult, rendkívűl gazdag és különc arisztokrata család, akik annyian vannak, hogy számon tartani is nehéz, de az biztos, hogy mindegyikük furcsa és gyanús valamiért.

   Akadnak gyerekek, kisebbek és nagyobbak, akik szintén megosztó karakterek és nem igazán lehet sajnálni még őket sem, pedig ilyen fiatalon belekeveredni egy sor gyilkosságba azért nem éppen leányálom.

   A családfőt ugyebár titokzatos körülmények között megmérgezik a saját gyógyszerét felhasználva ellene, így a vizsgálódás elkerülhetetlen és persze mindenkinek volt indítéka, főleg az örökség végett.

   A szerelmi szál picit halovány, de azért jelen van és reménykeltő, a nyomozásba pedig itt is belekeveredik egy kívülálló, jelen esetben az egyik családtag vőlegénye.

   Aztán persze egyre több és több rejtélyes eset követi az elsőt, hiszen Josephine Leonides, a kislány, többször is kijelenti, hogy tudja ki volt a tettes, ezért pedig többször is megpróbálják megölni őt.

   Gondolom nem árulok el nagy titkot, amikor leírom, hogy Agatha Christie ebben a sztoriban is kellőképpen meglep, meghökkent minket a végkifejlettel, ami megint - hiába ismertem már a film által - sokkoló volt, lehengerlő és megrázó.

   A gyilkos kiléte kegyetlen, ő maga kiszámíthatatlan, beteg elme, közben pedig zseniális, ha egyáltalán szabad ilyet írnom...?

   Egyetlen bajom csupán csak a lezárással van, amit már többször is hangoztattam, mint kiemelkedő és ismétlődő hibát AC írásaiban.

   A hirtelen lezárás, amikor az írónő egyszerűen nem hagyja levegőhöz jutni az olvasóit, nem megy kicsit előre az időben és meséli el, hogy kivel-mi lett a későbbiekben, helyette összecsapja az egészet.

   Ezt sokszor nehezményezem az írásaiban, de talán szándékos az egész és pluszban így próbál még jobban kizökkenteni minket...

   Attól még persze bátran ajánlom minden Christie és krimi rajongónak, az írónő életművéből mindenképpen kiemelkedik, első próbálkozásnak is tökéletes lehet.

   Visszatérő elem az is, hogy alapja egy ismert, angol gyermekvers, akárcsak a Tíz kicsi négerben, az Egy marék rozsban vagy a Gyilkosság a diákszállóban kötetekben.

   Pár szó a borítóról:  Én most a 2017-es, Helikonos kiadást olvastam, ami remekül illik a történethez.

   A zöld alapszín szembetűnő és már-már harsány, a házhoz vezető út, maga a Leonides-kúria fontos, akárcsak a méreggel teli injekciós tű.