Könyvkritika: Whitney G. - Barátod: Carter

Whitney G.

Barátod: Carter (Sincerely, Carter ) 

Magyar kiadás éve: 2020

Fülszöveg:

Barátok ​vagyunk.

Csak barátok. De tényleg…

Arizona Turner negyedik óta a legjobb barátom.

Akkor is az volt, amikor éppen „utáltuk” egymást.

Az első csókokon, az első randikon, az első csalódásokon át támogattuk egymást.

(Még az egyetemeink is pár perc távolságra voltak egymástól…)

Annyi éven át – mondjon bárki bármit – sose léptük át azt a bizonyos határt.

Nem is gondoltam rá. Nem akartam rá gondolni.

Ám egy éjszaka minden megváltozott.

Legalábbis mindennek meg kellett volna változnia…

Barátok vagyunk. Csak barátok.

Mondogatom, amíg ki nem derül, tényleg „csak” a legjobb barátom-e…

Üde, szívderítő olvasmány tavaszi töltekezéshez, nyári strandoláshoz, őszi lazuláshoz és téli kuckózáshoz.

Szurkolj te is a bimbózó románc hőseinek!

   Előzményben már láthattátok, hogy túl sok jót nem nyilatkoztam róla a Molyon már az első pár oldal után sem és ez végül nem is változott.

   Ez a könyv nekem egyáltalán nem nyerte el a tetszésem, sokáig úgy volt, hogy be sem fejezem, de aztán rájöttem, hogy túl rövid ahhoz, hogy abbahagyjam és óriási kínszenvedéssel, de végigolvastam.

   Az eddigi évem legnagyobb csalódása, főleg úgy, hogy a szerző előző kötete, az Alapos kétely nagyon tetszett.

   A két ellenkező nem között lévő barátságról már rengetegszer írtam itt a blogon és a magánvéleményem még mindig ugyanaz: szerintem nem létezik igaz barátság férfi és nő között, hiszen előbb vagy utóbb, de az egyikük elkerülhetetlenül többet fog érezni a másik iránt.

   Ez lehet csupán ,,csak" szimpla szenvedély, testi vágy, de ha jobban ismered a másikat, régebb óta, akkor szeretet, kötődés és szerelem is.

   Carter és Arizona esetében az utóbbi áll fenn, hiszen ők ketten gyermekkoruk óta a legjobb barátok és mindent, de tényleg mindent megbeszélnek egymással. Ismeretségük iskolás korukban kezdődött, amit különböző levelezésekből és egyéb üzenetekből ismerhetünk meg. 

   Ez tetszett is, mert egy picit a levélregények stílusát és hangulatát idézte, de a könyv iránt érzett szeretetem itt aztán szépen-lassan ki is fújt...

   Őszinte elkeseredéssel írom, hogy nekem ez a sztori semmi újat nem nyújtott ebben a témában. 

   Az is lehet, hogy már csak számomra nem írható erről a ,,Csak barátok vagyunk, semmi több! dologról több érdekesség vagy nem tudom, de végül eljutottam arra a pontra, hogy minden idegesített ebben a történetben.

   A szereplők frissen diplomázott egyetemisták, akik engem inkább irritáló, gyerekes középiskolásokra emlékeztettek. 

   Nem tudták, hogy mit is akarnak valójában az élettől, a mindennapjaik bulizásban és ivásban vagy egy újabb buli szervezésében merültek ki, fékevesztetten szexeltek, amivel nem lenne baj, csak nulla felelősségérzetük és még kevesebb önálló gondolatuk akadt.

   A mellékszereplők már megint egysíkúak voltak és semmi érdemi információt nem tudtunk meg róluk. Töltelékek, érdektelenek, akiknek semmi haszna nem volt. 

   Kezd egyre jobban idegesíteni, hogy egy ilyen erotikus-romantikus, New Adult történetben az írók egyszerűen nem veszik a hajlandóságot, hogy érdekessé, színessé és szerethetővé tegyék a többi karaktert.

   Kérdem én: Hol vannak azok a regények, amikben az olvasás végére már nem is csak a főszereplőkért rajongtam, hanem az izgalmas mellékalakokért is? Te jó ég!

   A kémia persze működött Arizona és Carter között, de ez most egyáltalán nem volt elég. 

   Számomra hiteltelennek bizonyult, hogy évtizedekig önmaguk előtt is tagadták, hogy valójában mit éreznek, pedig mindenki más tudta és mondta is nekik, de ők nem ismerték el, aztán hirtelen csak jobban megnézték egymást és bumm! jött is a szerelem?! Ne már.

   A lezárás is hirtelen jött, ráadásul Arizona új barátja, a lánykérés és ez az egész, hogy nem olvassa el Carter leveleit...annyira éretlen.

A kép forrása

    Ami még átjött, az az ilyen könyvekre jellemző szókimondás és vadság, de ennél több pozitívumot sajnos tényleg nem tudok már megemlíteni.

   Aki ebben a témában szeretne olvasni egy tényleg szuper levélregényt, annak inkább a Cecelia Ahern féle Ahol a szivárvány véget ér című sztorit ajánlom.

   Az írónő gördülékeny, könnyed hangvétele most is segített abban, hogy jobban haladjak és kitartsak, de szerintem többet akkor sem fogok próbálkozni Whitney G. munkásságával, mert az már régen baj, hogy két könyve után úgy érzem: újat már nem tud mutatni.

   Pár szó a borítóról:  A borító az eredeti és megint ez a félpucér, izmos, tetovált pasi fekszik és szexisen néz a borítón, amiből már lassan Dunát lehet rekeszteni.

   Persze illik a történethez, főleg ezzel a jegyzetfüzetes, levelezős háttérrel, de egyébként teljesen hidegen hagy. Túl sok a megúszás, most már nemcsak az elbeszélésekben, hanem a borítók szerkesztésében is...