Könyvkritika: Stephenie Meyer - Éjféli nap

Stephenie Meyer

Éjféli nap (Midnight Sun)

Alkonyat saga – kiegészítő kötet

Magyar kiadás éve: 2020,2021

Fülszöveg:

Twilight ​forever!

Megérkezett! 

Stephenie Meyer diadalmasan visszatért a Twilight saga világába ezzel a várva várt kötettel. Íme Edward és Bella ikonikus szerelmi története a vámpír szemszögéből..

A feledhetetlen történet Edward élményein keresztül friss, de tagadhatatlanul sötét csavart kap. Találkozása a gyönyörű és rejtélyes Bellával hosszú vámpíréletének legmeglepőbb, ugyanakkor leggyötrőbb élménye is. Miközben megismerjük Edward múltjának magával ragadó részleteit és belső életének összetettségét, megértjük azt is, hogy miért ez a találkozás lett élete legmeghatározóbb küzdelme. Mégis, hogyan követhetné a szívét, ha ezzel veszélybe sodorja szerelme életét?

Az új kötet oldalain Stephenie Meyer visszarepít bennünket abba a világba, ami világszerte olvasók millióit ejtette rabul. Hádész és Perszephoné mítoszából merítve pedig egy epikus regényt tár az olvasók elé a halhatatlan szerelem mély örömeiről és letaglózó következményeiről.

Teljes az élmény!

   Amikor az ember azt hinné, hogy az Alkonyatról már nem lehet több bőrt lehúzni, akkor természetesen Meyer bejelenti, hogy végre megírta az évek óta húzódó Éjféli nap kötetet, ami tulajdonképpen nem más, mint az Edward szemszögéből elmesélt/újramesélt Alkonyat.

   Hazudhatnék, hogy ez nekem mennyire tetszett, de kicsit már unom, hogy az írónő nem tud semmi újat kitalálni, ráadásul minden negatív vélemény ellenére nekem ő az egyik kedvencem, de azért elszakadhatna már attól, hogy újra és újra megírja azt a történetet, amivel anno befutott.

   Persze még így is fényévekkel jobb volt az Egy életem, egy halálom nemcserélős, zöld almás sztorinál, amit ki nem álhattam, de ami sok, az sok!

   Alapjában véve szeretem a tükörregényeket, hiszen olvastam a Daemon Black féle Luxen köteteket vagy például A szürke ötven árnyalatát Christian elmesélése alapján, sőt az még jobban is tetszett, mint az eredeti...mégsem vagyok teljes mértékben elégedett ezzel a kötettel.

   Persze Edward örök kedvencem, sokaknak első nagy könyves szerelme volt és nem tagadom nekem is, de most valahogy idegesített, hogy mennyit képes az önmarcangolásra, borúsan merengeni a múlton, mintha ő kérte volna, hogy vámpírrá változtassák.

   Nem kellett volna meglepjen, hogy mennyire utálja magát és azt, amivé lett, mert én mindig-mindvégig láttam benne a jót, szóval ez számomra annyira érthetetlen volt mindig is.

   Bella az ő szemén keresztül viszont sokkal érdekesebbnek, szerethetőbbnek tűnt, amit mindenképp pozitív értelemben értek. A csetlései-botlásai sem bizonyultak olyan idegesítőnek.

   A plusz jeleneteket imádtam. Sokkal többet láthattuk a Cullen családot és ez vitte nálam a prímet. Ők a kedvenc könyves családom és a dinamikájuk megosztó, főleg Rosalie és Jasper különcsége miatt, mégis nem lehet őket nem szeretni.

   Jasper még így is keveset szerepelt, legalábbis szerintem. Sajnos számomra ő az egész sorozat egyik legelhanyagoltabb karaktere. :(

   Alice és Emmett viszont meglepően sokszor felbukkantak. Vicces volt és roppant nosztalgikus. 

   Jó volt látni és szintén jobban megismerni a Denali-klánt és persze Tanyát, akit anno Edward is említett már az első kötetben, de akkor annak még senki sem tulajdonított túl nagy jelentőséget.

   A baseball meccs még mindig nagy kedvencem. Egyszerűen képtelen vagyok megunni, sőt meg merem kockáztatni, hogy az a sorozat egyik legkiemelkedőbb jelenete az egész, négy kötet alatt.

   Ott mindenki olyan menő, laza és végre kicsit elfeledkezhetünk arról, hogy vámpírok, mert inkább tűnnek egy tipikus családnak, némi extra szuperképeséggel...;)

   A másik óriási favoritom meg persze Bella első találkozása a Cullen családdal. A legjobban az tetszett, hogy mennyire emberinek tűntek, amikor lázasan készülődtek és izgultak, hogy minden rendben legyen.

   James és bandájának megjelenése, valamint az üldözős-vadászos jelenetek is jobban lekötöttek most Edward szemén át. Éreztem a fájdalmát, az aggodalmát, hogy elveszítheti Bellát. Cullenék megint összefogtak, még Rosalie is kivette a részét, persze azért hozta a formáját, de őt így szeretjük.

   Remélem, hogy Meyer most már magára talál és előrukkol valami újjal, nem pedig ezt a kötetet fogja megint elénk tárni, csak éppen nem tudom...mondjuk Esme szemszögéből. Azért az már jócskán túlzás lenne!

   Nem mondom, van még bőven potenciál ebben a világban, hiszen ezerszer említettem már a Volturit és a többi... hiszen tudjátok.

   Összeségében tehát: a nosztalgia élmény miatt megérte elolvasni, meg a helyére került pár kirakós darabka, amit eddig nem ismerhettünk, hiszen mindig-mindent Bella szemén át láttunk, de azért ennél többet ne nagyon várjunk tőle.

   A világot nálam megint csak nem váltotta meg, de rajongóknak kötelező, Team Edward fanoknak szintén.

   Pár szó a borítóról:  Bevallom, hogy a borító nekem anno nagyon nem nyerte el a tetszésemet. 

   Hiányzik róla a kéz, ami mindig tartja az almákat és picit gusztustalannak is tűnik, főleg első ránézésre, de értem és megértem a Hádész-Perszephoné vonalat, szóval elfogadom.