Könyvkritika: Alexandra Bracken - Lore és Peter Mayle - Kutyaélet

  Sziasztok! :)

   Két, mostanában olvasott kötet rövid, ám annál lényegre törőbb értékelésével jövök.

   Ezek: Alexandra Bracken: Lore és Peter Mayle: Kutyaélet

Alexandra Bracken

Lore (Lore)

Magyar kiadás éve: 2023

Fülszöveg:

Tagadhatod ​a sorsot, de a sors nem tagadja meg magát.

Ha harcolsz ellene, az nem ment meg attól, ami rád vár.

Egy régi lázadás büntetéseként hétévente kilenc görög isten kénytelen halandóként járni a földön, és ősi dinasztiák leszármazottai vadásznak rájuk. Mindannyian meg akarnak ölni egy istent, hogy megszerezzék annak hatalmát és halhatatlanságát.

Lore Perseous már régen hátat fordított ennek a brutális világnak, miután egy rivális dinasztia megölte a családját. Évekig ellenállt a bosszú gondolatának, de a következő vadászat előtt segítségét kéri két résztvevő: Castor, a rég halottnak hitt gyerekkori barát, aki megdobogtatja Lore szívét, valamint az utolsó eredeti istenek egyike, a súlyosan sebesült Athéné.

Az istennő szövetséget ajánl közös ellenségük legyőzésére. Azonban Lore döntése, hogy sorsát Athénéhoz köti, és újra csatlakozik a vadászathoz, halálos árat követel – és talán nem is elég ahhoz, hogy megállítsa egy új isten felemelkedését, akinek hatalmában áll az emberiséget térdre kényszeríteni.

   Sokáig tanakodtam, hogy miként értékeljem ezt a könyvet és végül a 3 és fél csillag mellett döntöttem, mert többször volt az, hogy letettem, picit untam, nem haladtam vele és ez nálam nem jelent valami jót.

   Nagyon akartam szeretni, hiszen Az éhezők viadala és a Percy Jackson könyvek mixe volt, ám valami mégis hiányzott belőle. 

   Sokszor leült, nem volt lendülete, untattak bizonyos karakterek. :(

   Lore szimpatikus, erős és karakán főhősnő volt, őt szerettem, de mást igazából nem.

   Jól átjöttek a görög mitológiai elemek, a megannyi utalás és kikacsintás, amit nem is kellett mindig megmagyarázni, mert ezeket a dolgokat már ismerjük és szeretjük.

   Az istenek kegyetlensége, kicsinyessége és nemtörődömsége áthatotta a cselekményt, akárcsak a véres öldöklések, a sok értelmetlen halál.

   Nem éppen mindennapi YA sztori, nem is ajánlanám csak 16+-os karikával, de néha meg pont az volt a bajom vele, hogy túl sok YA klisét hozott.

   Nekem leginkább olyan volt, mintha az író nem tudta volna eldönteni, hogy tulajdonképpen milyen műfajú regényt írjon, éppen ezért váltakozott az YA és a felnőtt fantasy keretei között.

   A borító valami eszméletlen szép és sokat sejtető.

   A befejezés kicsit elkapkodott, de kerek, lezárt, nem gondolom, hogy kellene neki folytatás.

   Pár szó a borítóról:  A borító az eredeti kiadás magyarosított változata és valami eszméletlen szép, kitűnően illik a történethez.

   Rajta a görög mitológiából jól ismert kígyóhajú Medúza, aki egyik szemét kinyitja és ránk szegezi.

   Valóban kővé lehet tőle dermedni.

   A köves, márványos hatás valami eszméletlen szép.

Peter Mayle

Kutyaélet  (A Dog's Life)

Magyar kiadás éve: 2003, 2020

Fülszöveg:

Ez itt – mondjuk – egy napló. Azaz, mivel a kutyáknak köztudottan nincs időérzékük, inkább esetleges, csapongó gondolattár, jobbára minden időrend nélkül. Elmélkedés ember és kutya kapcsolatáról, megspékelve az emberi miben létről szóló újszerű megfigyelésekkel, új nézőpontból: körülbelül térdmagasságból. Fiú, a szerző, fajtatiszta paranoiás. Nagyzási hóbortjához heveny üldözési mánia társul, mely utóbbi a taktikailag megfelelő pillanatokban jelentkezik. Rendkívül bonyolult jellem. Naplója, mely valahová Prousté és Fülesé közé sorolható, sok helyütt gyalázkodó és kegyetlenül énközpontú. A nagy bölcselőktől vett idézetek közé gyakorlatias kutyaügyek keverednek. A csupa szellem és humor Kutyaélet, melvet Edward Koren illusztrált gazdagon, sajátos írói hangjával és gyakran nyers szókimondásával felejthetetlen kutyaszemélyiséget rajzol az olvasó elé.

   Egy hirtelen ötlettől vezérelve vásároltam meg magamnak ezt a könyvet, a Molyon láttam hirdetésben és amikor elolvastam róla a véleményeket, valamint a fülszöveget, tudtam, hogy olvasnom kell. :)

   Az eleje szívfacsaró, hiszen Fiú, a főszereplő kutyus sanyarú sorsát, kölyökéveit követhetjük nyomon, amikor a gazdái rosszul bántak vele, kikötötték és sokszor megverték, éheztették. A kutyus mégis reménykedve és derűvel szemlélte a világot, valamint minket, embereket.

   Aztán kidobták és kóbor kutyaként járta a vidéket, amikor is rátalált az Asszonya, aki végre szeretettel és törődéssel viseltetett iránta.

   Fiú, Provence környékén él és naplójából megismerhetjük életét, gondolatait az életről és az emberekről, a gazdáiról, a többi, vele élő kutyáról, valamint betekintést enged szerelmi életébe és vicces, humoros, kalandos mindennapjaiba.

   Imádtam ezt a könyvet, gyorsan lehetett vele haladni, olvastatta magát és nagyokat tudtam rajta kacagni. *_*

   Minden állatbarátnak, kutyásnak és macskásnak is ajánlom, habár utóbbiak nem jó színben tűnnek fel ebben a szőrös kis memoárban.

   Azt hittem, hogy W. Bruce Cameronnál senki sem ért jobban az állatok nyelvén, de Peter Mayle ezt most megcáfolta. Eddig nem ismertem a munkásságát, a Bor, mámor, Provence filmet láttam, de nem volt rám akkora hatással, szóval nem vártam ettől a könyvtől sem túl sokat, ám szerencsére kellemeset csalódtam.

   Fél csillagot azért vonok le, mert szívesen olvastam volna még több állatorvosi kalandot, ez olyan kihagyott ziccernek tűnt, az pedig kicsit zavart, hogy nem derült ki egyértelműen, hogy Fiú milyen fajta kutyus, bár én vizslának vagy vizsla-keveréknek gondolom.

   Tökéletes kikapcsolódás. Jó szívvel ajánlom.

   Pár szó a borítóról:  Nekem a 2020-as Partvonal féle kiadás van meg, aminek az a hátránya, hogy nem illusztrált, csupán minden oldal alján, illetve közepén van egy kutyus-ábrázolás, ami azért aranyos.

   A borítón Fiút láthatjuk, valamint azokat a dolgokat és ételeket, amiket ő is imád.

   Jópofa, szerethető.