Könyvkritika: Paula Hawkins - Kéksötét

Paula Hawkins

Kéksötét  (The Blue Hour)

Magyar kiadás éve: 2024

Fülszöveg:

Amikor ​egy világhírű képzőművész egyik alkotásáról kiderül, hogy emberi csontot is tartalmaz, három ember élete végzetesen összefonódik a titkok és hazugságok hálójában.

Eris aprócska szigetén egyetlen ház áll, benne egyetlen lakóval. A szigetre egyetlen úton lehet be- és kimenni, ám a dagály érkezte mindennap tizenkét órára elvágja a skót szárazföldtől.

Ezt a parányi szigetet vette meg, és itt alkotott valaha Vanessa, a híres művész. A lenyűgöző, páratlan tehetségű Vanessa, akinek hírhedten csalfa férje húsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt.

A ház most Grace otthona. Egy magányos, idős nőé, aki az árapályra hangolta életét, és a világtól háborítatlanul szeretne élni.

Most azonban egy váratlan látogató tart felé, kinek érkeztével nem csak Eris titkai bukhatnak a felszínre, hanem valami sokkal borzalmasabb is.

Paula Hawkins új regénye a hatalom és művészet összefüggéseit feszegeti lassan adagolt, egyre növekvő feszültségben. Kifinomult stílusával és erőteljes megoldásaival a Kéksötét napjaink egyik legemlékezetesebb thrillere.

   Világpremier előtti megjelenés volt itt Magyarországon és szerintem ez azért igazán nem semmi dolog.

   Rendes volt az írónőtől, hogy engedélyezte a kiadónak: megjelenjen a Könyvfesztiválon még mielőtt külföldön is a boltok polcaira került volna.

   Érdekes, hogy a XXI. Század kiadó helyett most a Magnólia égisze alatt jelent meg. Furcsa. 

   Paula Hawkins munkásságával a nyáron ismerkedtem meg jobban, de az is igaz, hogy még nem sikerült rávenni magam arra, hogy elolvassam a legismertebb regényét A lány a vonatont. Talán majd egyszer...

   A Kéksötét viszont eszméletlenül tetszett, de azért megrázott és jól fel is kavart.

   Kezdjük ott, hogy a befejezéssel kicsit sem vagyok elégedett! Amikor a végére értem úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valami igen fontosat és ezért jár a fél csillag levonás, na meg hát ez a lezáratlanság az egész élményre kihatással volt. Ó, borzalom, de komolyan. Az ilyesmit be kellene tiltani!

   Egy nyomasztó, mérgező és lélekölő regényről beszélünk.

   A légköre, a hangulata annyira magával ragadt, hogy egyszerre bizonyult kellően borzongatónak, szórakoztatónak és hideglelősnek.

   A karaktereket megint nem sikerült megkedvelnem. A szerző jól ért az unszimpatikus, antihősök megteremtéséhez. Azért le a kalappal előtte, mert nem találkoztam még hasonló dologgal, de a negatív reklám is reklám, nem igaz? Ő ebben jó és kész.

   Nem semmi képet festett le arról, hogy milyen hatással lehet valakire, ha egy életen át mellőzik és használják, majd eldobják. Huh, kellőképpen elgondolkodtató.

   Vanessát nem tudtam sajnálni, nekem néha úgy tűnt, hogy az ő végtelen önzése és meggondolatlansága tett tönkre mindenkit, de aztán rájöttem, hogy bizonyos tettek akkor sem magyarázhatóak az ő kettőségével.

   Egyszerűen vannak megbocsáthatatlan bűnök.

   Érdekesek voltak a naplóbejegyzések és kellően őrültnek láthattuk a művészt, azt a valóságtól elrugaszkodott elmét, aki mindenre magyarázatot keres, miközben inkább jobban tenné ha saját háza táján sepregetne.

   Grace...róla mit is írhatnék, hogy ne legyek spoileres? Undorodtam tőle és megvetettem. Közben mégis szántam, de annyira megkeseredett volt, hogy csak na.

   Egyik szereplő sem volt tökéletes, mindegyikük titkolt valamit, rosszat tettek a múltban vagy éppen a jelenben. Egyetlen ártatlan áldozat sem volt ebben a történetben.

   Úgy gondolom, hogy ez Paula Hawkins eddigi legjobb könyve. Mesteri és egyben szívfacsaró, mégis jó szívvel lehet utálni is.

   Kitűnő lélektani dráma, pszicho-thriller és egyben tisztelgés a művészetek előtt.

   Nagyon ajánlom, de lelkileg fel kell rá készülni, mert összetöri az olvasót.

   Engem kellőképpen összetört és még sajnos sokáig velem fog maradni, ami nem biztos, hogy jót jelent.

   Pár szó a borítóról:  A borító az egyik eredeti kiadás magyarosított változata, rajta a sötét selyemfüggöny-szerű, baljós háttér, középen pedig a nyitott ablak, ami egy tengeri jelenetet ábrázol, bántóan kék színekkel, mégis jól mutatja a sztori valódi természetét.