Könyvkritika: Nicolas Barreau - Montmartre-i ​szerelmes levelek

Nicolas Barreau

Montmartre-i ​szerelmes levelek (Die Liebesbriefe von Montmartre)

Magyar kiadás éve: 2019

Fülszöveg:

Amikor felesége, Hélène alig harminchárom évesen meghal, Julien Azoulay-t mélyen lesújtja a gyász. A romantikus vígjátékok szerzője és egy kisfiú, Arthur édesapja úgy érzi, kegyetlenül elbánt vele a sors. Kelletlenül teljesíti a Montmartre-i temetőben nyugvó felesége utolsó kívánságát: írjon neki 33 levelet. A kézzel írt leveleket sorra elhelyezi Héléne sírkövének titkos rekeszében, egy nap azonban mindegyik eltűnik, s a helyükön Julien különös dolgokat talál: egy kőszívet, egy Prévert-verset, két mozijegyet az Orfeusz című filmre. Mit jelentsen mindez? Julien a rejtély nyomába ered…

Nicolas Barreau (1980) Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Párizsban, a fény városában játszódó, könnyed, romantikus regényeivel világszerte lelkes olvasók tömegeit hódította meg. A Montmartre-i szerelmes levelekkel már hat könyve olvasható magyarul.

   Sajnos még mindig olvasási válságban szenvedek, de örömmel tettem kivételt a legújabb magyarul megjelenő Nicolas Barreau kötetnek, mert egyszerűen képtelen voltam ellenállni a fülszövegnek és a borító is olyan hangulatos.

   Igazán hosszan sajnos nem tudok értekezni róla, mert egy kimondottan rövid kis regényről van szó, de én magam sokáig olvastam, sokat ültem rajta, ami most mindenképpen pozitív példa, mert egyszerűen nem akartam, hogy véget érjen. 

A magyar kiadás borítója

   Az is közrejátszott, hogy a hétvégén nem volt időm olvasni az egyetemi levelezős órák miatt, de annyira nem bántam a dolgot, mert szerettem volna kiélvezni minden mondatot, minden szót.

   Mint ahogyan azt a fülszöveg is igen jól mutatja, a sztori egy frissen és fiatalon megözvegyült férfiról, Julian-ről szól, aki író és vígjátékokat jegyez, van egy kisfia és boldog, kiegyensúlyozott házasságban él a felesége, Héléne oldalán, amikor a nőnél rákot diagnosztizálnak és végül meghal.

   A könyv feléig leginkább a gyászról, az elengedésről valamint a síron túl is tartó hűségről, szerelemről olvashatunk, amikor is felvetődik egy tipikus, de praktikus Nicolas Barreau rejtély.

   Valaki elcseni Julian nejének írt leveleit a nő sírjának titkos rekeszéből és helyette egyéb ajándékokat hagy ott a férfinak.

   A kérdés már csak az, hogy kiről van szó és mit is akar valójában?

  Ha emlékeztek még, akkor pár hete írtam egy bejegyzést, amiben összeszedtem hat indokot, hogy miért is érdemes Barreau regényeket olvasni. Ezen a linken megtaláljátok a cikket.

   A lényeg az, hogy az ott felsorolt indokok és jelzők, mind - mind érvényesek erre a kötetre is. A sztori egyszerre drámai és megmosolyogtató. Tele van szívvel - lélekkel, újra megtanít hinni az igaz szerelemben, ráadásul újra elvarázsolnak Franciaország és Párizs csodálatos tájai.

   Előtérbe kerül persze a chick lit életérzés, de mivel most éppen egy férfi a főszereplő, mégsem olyan lényeges, ám annál inkább hangsúlyosabb a halál és a gyász megannyi kérdésköre. 

   A történet ettől még cseppet sem lesz nyomasztó vagy eltúlzott, pont, hogy tökéletes arányban vannak a szomorú és könnyed érzelmek.

   Szintén fontos szerep jut az olvasás, azon belül is a versek, valamint a művészetek és a család témaköreinek.

   Julian végtelenül szimpatikus főhős, akivel könnyű azonosulni és akit teljes szívemből sajnáltam és megértettem. Nem is akarok belegondolni, hogy az ő helyében én mitévő lettem volna, hogyan tettem volna túl magam az ilyen szörnyű eseményeken?!

   Ezt soha nem szabadna átélnie egyetlen embernek sem. :(
   Julian egyébként sokszor kicsit naiv volt és nem mindig vette észre, ami egyértelműen az orra előtt történt, de gondolom ez így lett megríva, hiszen ha mindenre rájön már a legelején, akkor történet sem bizonyul olyan izgalmasnak.

   Megkedveltem még a sírkövek restaurálásával foglalkozó Sophie-t, akit a leírások alapján úgy képzeltem el, mint Alice Cullent. Életvidám, kobold személyisége megnevettetett és segített feloldódni a szomorúbb fejezetek között.

   Reméltem, hogy végül ő lesz a titkos hódoló és Julian mellette köt majd ki, de persze nem árulom el, hogy miként alakultak a dolgok...

   Megszerettem még a jellemző legjobb barát, Alexandre karakterét is, aki mindig visszarángatta Juliant a realitások talajára. Tanácsokkal látta el és igyekezett mindenben segíteni neki. 

   Külön kiemelném még azokat a fejezeteket, amik tulajdonképpen egy - egy levélből álltak vagy amikben feltűntek a levelek is. Kicsit olyan volt, mintha a sztori félig - meddig levélregény lenne, aminek a műfaját nemrég kimondottan megszerettem, ezért ez nálam plusz, pozitív pontnak bizonyult.

   A fordítás viszont hagyott némi kívánnivalót maga után, mert sokszor előfordult, hogy egy - egy francia vagy angol szó, esetleg kifejezés nem lett átírva magyarra. Ezek egy idő után zavartak, de semmiképpen sem vontak le az élményből.

   Bátran ajánlom azoknak akik eddig is szerették Nicolas Barreau regényeit, mert egy igazán tökéletes sztoriról beszélünk, de akik nem olvastak eddig az írótól, azok is próbálkozhatnak vele nyugodtan, mert nem fognak csalódni. :)
   A fogalmazásmód sok helyen végtelenül költői, csodaszép leírásokkal és humoros párbeszédekkel.

   Pár szó a borítóról:  A borító olyan, mint az eredeti kiadás és hozza a már jól megszokott tematikát.

   Egy kiragadott részletet láthatunk az egyik macskaköves, Montmartre-i utcácskából, előtérben pedig egy piros kardigános nő, aki éppen elfordítja a fejét.

   Tetszik és akkor is felismerném, hogy egy Nicolas Barreau regényről van szó, ha nem ismerném az író(nő) többi művét.

A Montmartre-i temető