Könyvkritika: Agatha Christie - Halál a Níluson

Agatha Christie

Halál a Níluson (Death on the Nile)

Hercule Poirot – 17. kötet

Magyar kiadás éve: 1987-től folyamatosan

Fülszöveg:

Ki irigyelhette szépségét, gazdagságát, boldogságát? Mindenki. Kinek lehetett több-kevesebb oka a gyilkosság – sőt gyilkosságsorozat elkövetésére? A hajón szinte mindenkinek. S ha már Ergyiptomban, régészeti leletek felkeresésére indult útnak gazdag utasaival a hajó, a „véletlenül” fedélzetén tartózkodó Poirot is régészeti módszerekkel kezd a bűntény felderítéséhez: először minden zavaró, fölösleges elemet eltávolít, aztán minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy az a gyilkos, akire (természetesen) a legkevésbé sem gyanakodhatunk.

   Nemrég egy újabb kiadásban jelent meg idehaza, ráadásul a Kenneth Branagh féle feldolgozás is - elvileg - idén kerül a mozikba, bár számtalanszor leírtam már, hogy ezt azért jócskán kétlem...

   Ám a kötet attól még pont aktuális, az egyik újra és újra elővett Agatha Christie klasszikus, egy igazi remekmű a krimi koronázatlan királynőjének pengeélű tollából.

   Nekem kimondottan nem a fő kedvencem, mert azokról már írtam régebben itt a blogon, de képtelen voltam ellenálni ennek az új, hajós kiadásnak, főleg, hogy anno a Gyilkosság az Orient expresszent is megvettem a vörösen füstőlgő vonattal a címlapján.

   A filmet persze nagyon várom, mert a szereposztás megint csak parádés és kövezzetek meg, de nekem tetszenek ezek az újfajta feldolgozások.

   Az alapszituáció egy régen elcsépelt szerelmi háromszög kliséjére épül, de ezt ne rójuk fel az írónőnek, hiszen akkoriban még egyáltalán nem számított sablonosnak vagy elnyűttnek az ilyesfajta konfliktus középpontba helyezése.

   A szimpatikus és végtelenül szegény szerelmespár, Jacqueline de Bellefort és Simon Doyle végső elkeseredésükben segítséget kérnek a lány egyik dúsgazdag barátnőjétől Linnet Ridgeway-től, aminek következtében Simon és Linnet egymásba szeretnek és hamarosan össze is házasodnak.

   A szerencsétlen és meggyötört Jacqueline majdnem beleőrül a férfi elvesztésébe és örök bosszút esküszik: Nem hagy nyugtot a friss szerelmeseknek és mindenhová követi őket, hogy megkeserítse életük hátralévő részét.

   Hármuk végzetes ,,kapcsolata" egy egyiptomi hajóúton csúcsosodik ki, ahol a gazdag ökörösnő életét veszti, Simon megsebesül és aztán persze mások is sorban hullani kezdenek, mint a legyek.

   Természetesen mindenki gyanús és indítéka sem csak és kizárólag a félőrült Jacqueline-nak volt, szóval még szerencse, hogy kedvenc, belga detektívünk szintén a Níluson utazik, pont ezen a hajón.

   A könyv egyik kivételes különlegessége, hogy a többi AC regényhez képest kimondottan későn következik be az első haláleset, habár persze mindannyian számítunk rá, de sokkal jobban megismerhetjük az áldozatot, úgymond személyesen és nem mások elbeszéléséből. Ettől talán még inkább megrázó az egész.

   Ebben a történetben is sokféle, érdekes és megosztó karakterrel találkozhatunk, akiket viszonylag könnyen megkedvelhetünk, illetve meggyűlölhetünk. 

   Van benne bőven szerelmi szál, hazugság és megtévesztés, családi dráma, zsarolás, valamint persze az elmaradhatatlan, szürke kis agysejtek.

   Számomra azért is emlékezetes és kiemelkedő a Poirot sztorik közül, mert a végkifejlet és a tettes kiléte hátborzongató módon hasonlít egy másik, talán kevésbé ismert Poirot regényére, ami a Hétvégi gyilkosság címet viseli.

   Nem áll szándékomban spoilerezni, de maradjunk annyiban, hogy néha a túlságosan is egyértelmű dolgok pontosan azt jelentik, amire mindenki számít és amikben a hasonló krimikben mindenki csak legyint, hogy: ,,Áh, kizárt, hogy ő követte el a gyilkosságot, mert az túl kiszámítható, magától értetődő lett volna."

   Aki még nem olvasta volna az mindenképpen készüljön fel, hiszen a lezárás hirtelen, sokkoló és végtelenül brutális.

   Nem szívesen mondom, de akadtak olyan pillanatok, amikor képes voltam teljes mértékben együttérezni a negatív karakterekkel és megsajnáltam őket. :(

   Meglepetésekben és fordulatokban most sincs hiány, szóval bátran ajánlom akár kezdő kötetnek is egy friss Agatha Christie munkássága után érdeklődőnek és persze azoknak, akik újraolvasnák ezt a jól ismert krimit.

   Pár szó a borítóról:  Imádom a borítót, mert egyszerre illik az egész történethez és roppant módon, hűen kifejezi azt, közben pedig utal a filmre és passzol a már fentebb is említett Gyilkosság az Orient expresszen vörös füstös vonatjához.

   Az a bizonyos bíbor, sötétvörös szín, most is a vérre, a halálra utal. Szerintem zseniális.