Könyvkritika: Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

Suzanne Collins

Énekesmadarak és kígyók balladája  (The Ballad of Songbirds And Snakes) 

Az Éhezők Viadala trilógia kiegészítő kötete

Magyar kiadás éve: 2020

Fülszöveg:

A ​becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

   Bőven voltak fenntartásaim amikor először jött a hír, hogy Snow karakterközpontú előzményregényt ír Suzanne Collins Az Éhezők Viadala trilógiához és sajnos nem szívesen mondom, de a saját olvasmányélményemet tekintve igazam lett, mert ez nekem nem igazán tetszett. :(

   Régebben arról volt szó, hogy vagy Mags vagy Finnick lesznek a középpontban és akkor még szívből örültem és érdeklődtem, de sosem szerettem igazán az antihős sztorikat, pedig ez a könyv pontosan az.

   Azt mindenképpen elismerem, hogy bátor húzás volt az írónő részéről, hogy egy ilyen sokak által utált és megvetett szereplőt választott regénye középpontjába, de pont ezért fog maga a könyv is megosztó lenni...legalábbis szerintem.

   Tipikusan az a kötet lesz, mint A kiválasztott is, hogy a rajongók fele imádni fogja, még a másik fele egyszerűen csak a fejét fogja az említésére.

   Snowt egyszerűen utálom és ettől az első perctől kezdve képtelen voltam elvonatkoztatni, ami már eleve rányomta a bélyegét az egészre. 

   Az biztos, hogy meglepő volt az ő szemszöge és a családja története, de nem tudtam megsajnálni még egy másodpercre sem.

   Sokszor azt éreztem, hogy valamiféle gyenge szimpátiát próbál meg kiváltani belőlem az írónő a fiatal Coriolanus iránt, de aztán mindig történt valami olyan dolog, vagy tett valamit, ami után rögtön kapcsoltam, hogy ez bizony valójában ő, Snow elnök, aki milliók haláláért és szenvedéséért felelős.

   Az egyetlen pozitívum benne, hogy ő aztán tényleg eltökélt és amit eltervez, azt véghez is viszi, senki sem állíthatja meg, na de milyen áron? Áhhh...

   Egyetlen szimpatikus szereplőt sem találtam, talán csak Tigrist és néha Sejanus Plinth-et, habár nem egyszer ő is átesett a ló túloldalára, viszont legalább tényleg volt benne szándék, hogy segítsen és változtasson, kivéve persze, hogy mindig rossz embereknek szavazott bizalmat és később ez a félreismerés lett a veszte is.

   Nem lepett meg a Snow és Tigris közti rokoni szál, mert már olvastam pár kritikát és véleményt amiben lelőttem magamnak a poént és teljesen helytállónak tűnt, bár arra igazán kíváncsi lettem volna, hogy a nő végül hogyan jutott el arra a szintre a jövőben, hogy segít a Lázadók és Katniss csapatának, az imádott és oly sokat pártolt, dicsért unokatestvére ellen?

   Snownál talán csak Lucy Gray karaktere idegesített jobban, mert hát értettem, hogy miért viselkedik így, hiszen akárcsak anno Peeta, úgy ő is a túlélésre játszott azáltal, hogy belopja magát a Kapitólium lakosainak szívébe, de amikor megszólalt, egyszerűen a fejemet fogtam, hogy milyen képmutató, mézes-mázos és manipulatív kis dög. Már bocsánat. Borzalom...

   Dr. Gaul egy nem normális, szadista nő, aki mások halálában és szenvedésében látta a saját örömét és találta meg az élvezetet. Erről megint mit mondjak még? Undorító. Látszik, hogy ki is tanította Snowt ilyen szívtelennek lenni, hogy ki manipulálta és vezette rá bizonyos dolgokra.

   Rajtuk kívül, érdemben más szereplőt nem is tudok említeni, talán csak a Highbottom dékánt, de ő meg méltatlanul gyenge és szánalmas ember, aki inkább elmenekült és szemet hunyt a dolgok felett.

   Lassan haladtam vele, kínlódtam az olvasással, pedig annyira reméltem, hogy nem így lesz. Nekem óriási csalódásnak bizonyult.

   Az egyetlen pozitív dolog, az maga a tény, hogy kicsit visszatértünk Az Éhezők Viadala világába, ami persze egy embertelen, brutális disztópia, de mégis van benne valami, ami már régebben is megfogott és ez most sem volt másképpen. A hangulat magával hozta a régi emlékeket.

   Nosztalgiának tökéletes, előzménynek is, de szerintem mindenképpen a trilógia után érdemes olvasni és önálló kötetként nem állná meg a helyét.

   Az is bebizonyosodott, hogy a kapitóliumi emberek egyszerűen nem normálisak. Értem én, hogy háború volt és ők is sokan meghaltak, szenvedtek, éheztek és féltek, de így megtorolni valamit? Ennyire embertelennek lenni és ezt évtizedekig szemrebbenés nélkül fenntartani, ráadásul mindehhez még jó képet is vágni és szórakozni mások nyomorán?! Egyszerűen nem hiszem el.

   Az összes állatkerti jelenet A majmok bolygója című könyv egyik szintén embertelen pillanatát idézte és esküszöm, hogy ami Arachne Crane-nel történt, amit a mentoráltja tett vele, azt teljesen igazságosnak éreztem. 

   Izgalmakból mondjuk nem volt hiány, mert például sok érdekes és sokkoló dolog derült ki a Viadal eredetéről, ami a kötet legvégén megint csak egy újabb arculcsapás volt a számomra.

   Betekintést nyerhettünk a Viadal és a Kiválasztottak régi, kezdeti mindennapjaiba, amikor a barbárságot még nagyobb fokon űzték. 

   Felmerül a kérdés, hogy bárki hálás lehetett-e őszintén, valaha Snownak, hogy sok dologban módosított, újított és változtatott ezen az egészen?

   Azt viszont például nem tudom elhinni, hogy Lucy Gray-re a jövőben, amikor Katniss is élt, tényleg senki sem emlékezett... Ez furcsa, nem? Csak a dalokra, amiket szerzett és énekelt, de rá magára senki?

   Egy ilyen kamerákkal és megjátszással teli világban, nem igaz, hogy ennyire nyomtalanul ki lehet törölni valakinek az emlékét.

   A szerelmi szál sosem győzött meg igazán. Harmatgyenge volt, hiteltelen, hiszen két ilyen ember, mint Snow és Lucy, egyszerűen képtelenek a valódi érzelmekre és önmagukon kívül semmi, de tényleg semmi sem érdekli őket.

   Túlélés, hatalom, árulás, gyötrelem és a végeláthatatlan háború. Az öldöklés üdvözlése, az erőszak teljes magasztalása. Ezek a dolgok jöttek át a lapokról, más nem. A féktelen önzés és becsvágy, aminek egyszerűen képtelenség volt gátat szabni.

   A filmre azért mindenképpen kíváncsi leszek, főleg a szereposztás miatt, de remélem, hogy itt most már tényleg megállunk és Suzanne Collins részéről nem duzzad majd könyvben trilógiává, a filmesek részéről pedig kettéosztott alkotássá vagy ilyenek.

   Pár szó a borítóról:  A borító nagyon szép és illik az eredeti három kötet kinézetéhez. Most már egyáltalán nem bánom, hogy nem vettem meg az új kiadásokat, hiszen jócskán eltérne és kilógna azok sorából.

   A kígyó, a fecsegőposzáta és a tövisek mind-mind jelentőséggel bírnak, akárcsak a céltábla, szóval szuper a szimbolika, mint mindig.