Könyvkritika: Shea Ernshaw - Gonosz mélység

Shea Ernshaw

Gonosz mélység (The ​Wicked Deep)

Magyar kiadás éve: 2021

315-ös sorszámú Elit Team kötet

Fülszöveg:

Köszöntünk ​az elátkozott városban, Sparrow-ban.

A Csendes-óceán parti városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra, és a kikötő mély vízébe lökték őket.

Azóta minden nyáron visszatérnek egy rövid időre, és három lány testébe költözve bosszút állnak azzal, hogy fiúkat csalnak a kikötőbe, és vízbe fojtják őket.

Akárcsak sok helybeli, a tizenhét éves Penny Talbot is beletörődött a várost sújtó átokba. De ebben az évben, a nővérek visszatérésének éjszakáján egy Bo Carter nevű fiú érkezik, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen veszélybe csöppent.

Bizalmatlanság és hazugságok kezdenek terjedni az eső áztatta utcákon. Penny és Bo is gyanakszik, hogy a másik titkokat rejteget. A halál pedig gyorsan utoléri azokat, akik nem tudnak ellenállni a nővérek csábításának.

Penny azonban olyasmit is lát, amit mások nem. És muszáj lesz választania: Bót mentse meg, vagy saját magát.

Legyőzheti egy boszorkány az óceán szirénénekét?

   Hatalmas elvárásokkal állítam neki ennek a kötetnek is, mint pár hete az Örökösök viadalának és az a jó hír, hogy nem kellett csalódnom, hiszen nagyon tetszett.

   Szerencsére egy standalone kötetről van szó, aminek kerek lezárása van és remélem, hogy valóban nem fog folytatódni, hogy az írónő nem áll be azoknak az alkotóknak a sorába, akik végeláthatatlanul ontják magukból a megszámlálhatatlan és értelmetlen folytatásokat...

   Teljes mértékben egyetértek azokkal az előttem olvasókkal, akik azt nyilatkozták, hogy legelőször a könyv atmoszférája fogott meg. 

   Egy kellemesen borzongató, kietlenül ködös és kissé gyászos történetről beszélünk, ami tele van vibráló mágiával, egy átokkal, valamint sok-sok értelmetlen halállal.

   Sparrow kisvárosi légköre utánozhatatlan. Egyszerre taszító és vonzó. Az ott élő emberekkel nem mindig sikerült egyetértenem, mert egyszerűen nem értettem, hogy miként szervezhetnek fesztivált egy sorozatos haláleseteket okozó átok köré...?

   Olvasás közben láttam magam előtt a kikötőt, a hajókat, a világítótornyot és a szereplőket, akik egyszerre várják és félik a Swan nővérek visszatértét.

   A boszorkányság és a mágia végig ott lappang, de nincs konkrétan kimondva, nem olyan nyílt, mint más fantasy kötetekben, mégis áthat mindent.

   Azoknak bátran ajánlom ezt a kötetet is, akik olvasták és szerették Kendall Kulpertől A tenger boszorkányát, Alice Hoffmantól az Átkozott boszorkákat, valamint Christine Lynn Herman tollából Az ​elemésztő homályt vagy éppen Kiera Casstól A ​szirént.

   A könyv cselekménye egyébként két szálon fut. Egy a jeleben, egy pedig a múltban kezdődik., ami fokozatosan visszatér a jelenbe, így megmagyarázva a Swan nővérek átkát és sok titkot, amik persze sokkolóak.

   A sztori háromnegyedénél egy olyan durva csavar derül ki, amire bevallom, hogy nem is gondoltam, pedig ha jobban odafigyeltem volna, megannyi utalás volt rá. 

   Akkor már tudtam, sejtettem, hogy mi lesz a befejezés. Készüljetek fel, hogy egy drámai könyvről van szó, ami nem feltétlenül happy enddel zárul. Igazából nézőpont, hozzáállás kérdése is picit, de többet nem mondok.

   Az írónő stílusa nagyon hasonlít Alice Hoffmanéhoz, ami számomra azért érdekes, mert AH kifejezésmódja anno egyáltalán nem tetszett. Túlírtnak és körülményesnek tartottam, szenvedtem vele, míg Shea Ernshaw már az első mondattal berántott és nem eresztett. 

   Szépen, lírikusan ír, csodás kifejezéseket és hasonlatokat használ. A szavai szinte életre kelnek a lapokról.

   Amikor nem a múltbéli leírásokat olvashatjuk, akkor Penny szemszögéből látjuk az eseményeket, aki egy igazán különleges karakter. Szerettem őt, hamar megkedveltem és megértettem, átéreztem introvertáltságát.

   A másik főszereplő, Bo Carter, egy igazán titokzatos fiatalember. Őt is sikerült megkedvelnem. Nem hittem el neki, hogy véletlenül tévedt ebbe a városba, de érdekes volt Pennyvel együtt felfedezni a valódi igazságot.

   Kettejük kapcsolata hamar lángra kapott, de ezzel most nem volt gondom. Őszintén szerették egymást, de minden összeesküdött ellenük...

   Még most sem tudom igazán, hogy mit gondoljak a Swan nővérekről. Egyszerre voltak áldozatok és a történet gonoszai, mégis inkább szánalmat éreztem irántuk. 

   Nem akartam szívből gyűlölni őket. Igaz viszont az is, hogy a viselkedésükkel kivívták maguk ellen a sorsot, mégis egyértelmű, hogy egy meg nem értett korban éltek, amikor a modern gondolkodású nőket boszorkányoknak bélyegezték a tudatlan, szűklátókörű, betegesen babonás népek.

   Hármójuk közül egyértelműen Hazel, a legfiatalabb nővér volt a kedvencem, hiszen az ő története a legtragikusabb, a többiek inkább olyan tipikusan irritáló figurák lettek végül, igazi célok nélkül és persze a bosszúvágy, a gyilkolás öröme hajtotta őket előre.

   Egyetlen hibája - számomra - a sablonos mellékszereplők, a buta és elvarázsolt legjobb barátnő, valamint az anyuka, akinek szinte már-már elborult az elméje, ezért senkivel és semmivel nem törődik. Egy anya nem lehet ilyen önző!

Az írónő egy másik regénye

   Összeségében tehát elmondható, hogy egy izgalmas, fordulatos és rejtélyes regényről beszélünk, amit kimondottan szerettem. A romantika előtérbe került benne, de nem zavaró, nyálas módon. Igazából olyan magától értetődő volt, hogy Penny és Bo szeretik egymást. Mintha ez már eleve így lett volna elrendelve.

   Örülnék ha az írónő többi könyve is megjelenne majd magyarul, mert én bátran bizalmat szavaztam neki. :)

   Pár szó a borítóról:  A borító az eredeti és csodálatos. Ezek az ezüstös fák, a csillagok, valamint a pentagram, a félhold és a madár mind-mind jellemzői a kötetnek. Imádom.

 Tipp:  Azoknak bátran ajánlom ezt a kötetet is, akik olvasták és szerették Kendall Kulpertől A tenger boszorkányát, Alice Hoffmantól az Átkozott boszorkákat, valamint Christine Lynn Herman tollából Az ​elemésztő homályt vagy éppen Kiera Casstól A ​szirént.