Egy novella (vagy mi a szösz?)

Sziasztok! :)


   Most egy rendhagyó bejegyzéssel jövök, mert kifogytam az ütős ötletekből és arra gondoltam, hogy újdonságképp megosztom veletek egy nagyon régi írásomat.

   Sok-sok évvel ezelőtt ugyanis szentül hittem, hogy belőlem igazi író lesz és próbálkoztam is rendesen az írással és a könyvkiadással is.
   Az álom végül álom maradt és egy idő után teljesen felhagytam az írással, de maradt még pár szösszenetem a gépen, amiket a minap elővettem, átnéztem.

   Végül arra jutottam, hogy erőt és bátorságot veszek magamon, majd posztolom ide a blogra.
   Ne aggódjatok, ez egy kivételes, egyszeri eset, amíg vissza nem tér az igazi olvasási kedvem és ki nem találok új, könyves témákat.

   Addig is, fogadjátok sok szeretettel ezt a novellát:

   Alapszituáció: A friss házasok, Hayley és Logan, egy kellemes, nyári napon, a verandán üldögélnek és egymást ölelve beszélgetnek.

    Amikor rádöbbensz, hogy az általad olyannyira féltett és gondosan felépített álomvilágod a darabjaira hullott, arra is rájössz, hogy végre - valahára felnőttél.
    Az én esetemben ez tulajdonképpen egyet jelentett a teljes és tökéletes boldogsággal.
   A férjem és én, a verandán üldögéltünk és egymás karjaiba bújva, elmélyülten hallgattunk.
- Tudtad, hogy a múlt és a jövő az égre van írva?  - kérdezte olyan magától értetődő hangnemben.
   Meglepetten néztem rá.
- Most csak ugratsz, ugye?  - szóltam végül.
   A fejét rázta.

- Egy átlagos ember észre sem veszi és elsiklik a részletek felett, de egy olyan különleges személy, mint te vagy én, megláthatjuk az igazságot.
   Jelentőségteljes pillantást vetett a nyakamban lógó kerubkönny medálra.
- Még mindig nem értelek. – tereltem el a szót és kicsit rossz volt belátni, hogy ő bizony tisztában van tudatlanságom árával, még én nem annyira.
   Rám mosolygott és türelmesen magyarázni kezdett.
- Amikor két idegen, esetleg rokon vagy barát, azt játssza, hogy valamilyen jelentéseket képesek kinézni a felhőkből, sosem tudják igazán, hogy mi is vitte rá őket erre a gondolatmenetre, ugye? Egyszer csak felnéztek az égre és eldöntötték, hogy számukra  valamilyen ismerős formákat fognak keresni. Jelentést, egy olyan dolognak, amit eddig természetesnek és megszokottnak véltek. Az sosem jut az eszükbe, hogy rég elfeledett őseink egykori szokásait utánozzák.
- Szóval most azt akarod mondani, hogy régen meg lehetett jósolni egy eseményt csupán pár bárányfelhőből? – kockázattam meg a kérdést.
- Pontosan. Látom kezded érteni, Hayley. Ennek igazán örülök. – szólt és  elégedetten mosolygott, majd így folytatta – A nagy kékség az óceánokat és tengereket jelképezi. A felhők a kontinenseket és a szigeteket ábrázolják. – mutatott a magasba.
- Láthatod, hogy Spanyolország és Portugália egyszer majd elválnak egymástól. A Brit szigetek is tovasodródnak nyugati – keleti irányba. Végül pedig mindent beborít majd a víz.
   Amíg ezt elmesélte, a kezeivel mutatta is a formákat és lelki szemeim előtt hirtelen megláttam a jelentések mögött húzódó valóságot.

- Talán igazad van. – szóltam – De ez csak évmilliók múlva lesz.
   Vállat vont.
- Sosem tudni. Csak az események kimenetelét láthatjuk. A végleges időpontot, amikor bekövetkeznek majd, azt már nem.
   Elkalandoztam.
   Tekintetem a fejem fölötti hatalmas, szikrázóan fehér, vattaszerű anyagra vándorolt.
- És az ott? Amelyik egy óriásra emlékeztet?  - meg sem várva a válaszát folytattam – És az a másik?Egy hegy és egy kard. A kard, az óriás kezében van.
   Újra elvigyorodott, majd oda sem nézve, hogy jól láttam –e, már mondta is:
- Az? Azok egy letűnt, rég elfeledett korszak történései. A múlt apró szilánkjai. Ám velük már nem kell törődni. Mint ahogy azzal a két angyallal sem, akik megkoronáznak egy embert. Vagy ott, az  óriás mögött, a csatasorban álló lovasok. Az ő történetük már a múlté.
   Szájtátva meredtem az említett kecses paripákra és hórihorgas, marcona arcú lovasaikra.
- Háborúba indulnak? – tudakoltam.
- Talán. Mindent én sem tudhatok. – tért ki a nyílt válaszadás elől – De ne foglalkozz most ezzel. – kérte – Vannak olyan dolgok amik jobb, hogy ha a feledésbe merülnek.
   Ellenkezni akartam és már éppen rákérdeztem volna, hogy mi lett a kardforgató óriás vagy az

angyali koronát viselő király sorsa, amikor újra az égre néztem, de már csak a nagy kékséget láttam.
   Csalódott arcot vághattam, mert Logan a kezével az állam alá nyúlt, maga felé fordította a fejem és miután megcsókolt, így szólt:

- Jobb is így. – győzködött.
- Ha te mondod? Neked mindent elhiszek. – suttogtam, majd a fejemet a vállára hajtottam és lassan elszenderedtem.
   Ő meg csak tovább nézte az égboltot, miközben elszundikáltam.
   Valahol mélyen, lassan tudatosult bennem, hogy ő bizony személyesen látta azt a koronázást, tanúja volt a lovasok tetteinek és azzal is tisztában volt, hogy miként hívták az óriást.
   Mindent tudott, én pedig oly keveset.
   Jobb is így.  – gondoltam rögtön, kontrázva előző szavait, majd szeretettel övező karajiban újra elnyomott az álom.


   Ha van kedvetek, akkor írjátok meg, hogy mi a véleményetek erről a kis novelláról. :)
   Pozitív és negatív kritikákat is szívesen fogadok.