Könyvkritika: Ryan Graudin - Az idő gyermeke

Ryan Graudin

Az idő gyermeke (Invictus)

Magyar kiadás éve: 2018

   Ezt a könyvet igazából már réges-régen el kellett volna olvasnom, hiszen az eredeti megjelenést még a Könyvhétre ígérte a Maxim, utána meg még jó sokáig csak a kiadó oldaláról lehetett megrendelni.

   Türelemmel voltam, hogy más könyvesboltokba is eljusson, de végül türelmetlen lettem és megrendeltem plusz pénzekért.

A magyar kiadás borítója

   Szóval a lényeg az, hogy nagyon vártam, mert eddig nem sok minőségi időutazós könyvet olvastam és sajnos azt kell, hogy mondjam: Ez a kötet sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet.
   Az az igazság, hogy ezekkel a bonyolult idővonalakkal, alternatív idősíkokkal és paradoxonokkal már a Terminátor óta bajban vagyok.

   Felvetődik hát a kérdés, hogy akkor miért is olvasok ilyen témájú történetet? Természetesen azért, hogy végre az én butuska, értetlen agyam is megértsen végre egy bonyolultabb folyású sztorit.
   Egyáltalán nem tartom magam ostobának, félre ne értsetek, csupán csak nem vagyok valami nagy sci-fi rajongó és az ilyen témákban kicsit jobban oda kell figyelnem, mint általában.
   Az idő gyermekében egyébként pont az volt az egyik pozitívum, hogy nem bizonyult bonyolultnak, még én is megértettem, mégis, valami hiányzott belőle.
   Nem tudtam teljes szívemből élvezni vagy éppen odafigyelni rá.
   Egyes esetekben lekötött és végig izgalomban tartott, máskor meg egyszerűen csak untam. Roppant változatos minőségűek voltak a fejezetek.

Farway

   A könyv eleje egészen a Titanicos részig nagyon tetszett, jó volt a felütés, aztán ahogy haladtunk a közepe felé, főleg a Las Vegasos részeknél, egyszerűen leült a cselekmény. Azoknál a fejezeteknél kicsit szenvedtem és elég ráérősre vettem az olvasást.
   Amikor végre kiderült a teljes igazság Eliotról és a múltjáról, az érdekes volt és - számomra - cseppet sem kiszámítható.
   Az utolsó 10-15 fejezet - ami az ókori Rómában játszódott, a Colosseumnál - viszont már megint szuper volt.

   A karakterek sem lettek kimondottan a szívem csücskei.
   A két főszereplő, Farway és Eliot, engem eléggé idegesítettek, mert a nagy egójuk egyszerűen nem fért meg egymás mellett, ez pedig sok felesleges pillanatot okozott.

Eliot

   A többieket viszont szerettem.
   Egyértelműen Imogen lett a kedvencem, mert ő igazi egyéniségnek bizonyult, aki mindig feldobta a cselekményt. Kinézetre is érdekes figura, ráadásul egy újabb olyan karakter, aki kicsit Alice Cullen-re emlékeztetett. :)
   Gram és Priya kettőse egész szépen fejlődött, elég jó kis karakterívet írtak le.

   Már jócskán a könyv felénél tartottam, amikor az jutott az eszembe, hogy sokkal szívesebben olvasnék Empra és barátainak kalandjairól, valamint arról, hogy Gaius és a nő miként is ismerkedtek meg egymással.

Imogen és Sáfrány

   Ekkor döbbentem rá igazán, hogy a történet annyira nem is tetszik. Pedig úgy vártam és akartam szeretni, de a fentebb felsorolt okok miatt ez nem mindig sikerült.
   A szerelmi szálak kicsit kidolgozatlanok voltak, ám a végére egészen szép hangsúlyt kaptak az érzelmek.
   Sosem éreztem, hogy bármiféle téren is izgultam volna a szereplőkért, kivéve a végén lévő gladiátorharcot, mert az megrázó volt és sokkoló.
   Annak kimondottan örülök, hogy standalone kötet lett, ami rendes lezárást kapott. A befejezés egyébként teljes mértékben elnyerte a tetszésemet és bár hagyott némi nyitott kérdést, mindenképpen bizakodásra adott okot.
   Legalább nem lett elhúzva. Biztos vagyok benne, hogy ha lenne folytatása, akkor nem olvasnám el, kivéve ha Empra és Gaius sztorija lenne benne  feldolgozva.

 Priya

   Az alapötlet és a világfelépítés teljes mértékben elnyerte a tetszésemet, mert egyedi volt, különleges, de lehetett volna egy kicsit részletesebb is, ha már úgyis átléptük a 400+ oldalszámot.

   Pár szó a borítóról:  A borító az egyik külföldi változat eredetije.
   Jól néz ki, mert egyszerű és nagyszerű. Szépek rajta a színek és a betűk is.
   Ha közelebbről is megnézzük, akkor láthatjuk, hogy vannak rajta találkozó és egymást keresztező idővonalak, valamint a bal felső sarokban egy olaszországi épület is, utalva a visszatérő helyszínekre.
   Tetszik, de nem valami figyelemfelkeltő.

Gram