Katherine Arden - A lány a toronyban

Katherine Arden

A lány a toronyban (The Girl in the Tower)

Az északi erdő legendája – 2. rész

Magyar kiadás éve: 2019

Fülszöveg:

A ​Medve és a Csalogány varázslatos története tovább folytatódik. A rettenthetetlen fiatal nővé serdült Vászját választás elé állítják: vagy férjhez megy, vagy kolostorba vonul. Ő azonban inkább megszökik otthonról – ám hamarosan az ostrom alá kerülő Moszkva városának védelméhez kell segítséget nyújtania.

Vászja számára nincs túl sok lehetőség, miután árvaságra jutott, és faluja boszorkánynak kiáltotta ki: vagy zárdába vonul, vagy hagyja, hogy a nővére összeboronálja egy moszkvai herceggel. Bármelyiket is választja, egy toronyba zárva éli majd le az életét, elzárva a tágas világtól, melyet annyira szeretne felfedezni. Így hát a kalandot választja: fiúnak álcázva magát lóháton nekivág az erdőnek. Miután a falvakat rettegésben tartó útonállókkal folytatott küzdelemben kivívja magának a moszkvai nagyherceg elismerését, gondosan meg kell őriznie a titkát, hogy valójában lány, nehogy elveszítse az uralkodó jóindulatát – még akkor is, amikor rájön, hogy a nagyhercegséget olyan titokzatos erők fenyegetik, melyeket csak ő, Vászja tud megállítani.

   Ez a könyv pontosan egy olyan fantasztikus mese, amit mindenképpen ilyenkor, vagyis télen érdemes inkább elolvasni. *_* 

   A hangulata kicsit zúzmarás, kicsit havas, de csodálatosan szívmelengető és miközben olvastam, az volt az érzésem, hogy ott lépdelek én is a hideg, szélfútta rengetegben Vászja és Szolovej oldalán.

   Érdemes a kötettel együtt bekuckózni a jó meleg szobába, forró teát inni és hagyni, csak hagyni, hogy magával ragadjon.

   Annyira örülök, hogy kicsit halogattam és most kerítettem rá sort, mert mindenképpen megérte, plusz hátha nem kell annyit várnom a befejező kötetre sem...

   Az előző részről írt értékelésemet ezen a linken tudjátok elolvasni, bár nekem muszáj volt gyorsan egy újraolvasás, mert nem mindenre emlékeztem már, ráadásul könnyebb volt ráhangolódni az írónő stílusára is.

   A második kötet szó szerint ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész véget ért. Ez igazán tetszett, már eleve jó kezdés volt, hiszen ritka az ilyesfajta, cseppet sem rögtönzött, inkább jól megfontolt, jól kigondolt folytatás.

   Most már hivatalosan is Morozko az egyik új, kedvenc, könyves álompasim. Szerettem már őt A medve és a csalogányban és habár legnagyobb sajnálatomra még valamilyen szinten mindig mellékszereplőnek számít, azért sokkal több jelenete volt, mint legutóbb.

   Közte és Vászja között, valami - számomra - megfoghatatlan, zsigeri kémia működik, valami ősi és egyedi, amitől a történet még jobban elnyerte a tetszésemet.

Morozko és Vászja   (A kép forrása)

   Imádom ezeket a ki nem mondott szavakat, az elszalasztott lehetőségeket, az apró érintéseket és a belső vívódást, amitől egy fagydémon, egy olyan halhatatlan, mint ő, ugyanolyan emberi, esendő lesz, mint mi magunk.

   Vászját most is kedveltem. Bátor, önzetlen hősnő, aki sok mindent kibír és sok mindent megél.

   Több helyen olvastam, hogy páran nem voltak annyira elégedettek az ő karakterével, kicsit beképzeltnek, túlságosan is fennhéjázónak tartották, nem értettek egyet minden tettével, de nálam ez fel sem merült.

   Teljes mértékben megértettem őt. Számomra egy igazi, valós hős, akinek nehéz időkben, nehéz döntéseket kellett meghoznia, nem mellesleg pedig, ő is idősödik, sokszor összezavarodik, az érzései pedig megosztják, hiszen Morozko iránt táplált bimbódzó szerelmét, sokszor saját maga sem ismeri fel, érti meg.

   Kedveltem még Szását, Vaszilisza szerzetes bátyját, a kis Marját, akiben több szempontból is, az új generáció Vászjája növekszik.

   A gonosz karakterek igen megosztóra sikerültek. Néha nem tudtam eldönteni, hogy sajnálom vagy megvetem-e őket? 

   Szerintem ez is erőssége az írónő stílusának. Nála igazából nem mindig olyan egyértelmű, hogy ki a valódi ellenség.

   Az írásmód természetesen most is csodálatos volt. Az elején kicsit lassan haladtam vele, de úgy  körülbelül öt fejezet után megszoktam a lírai leírásokat, a kevés párbeszédet és a hosszú monológokat, minek után egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet.

   Olvastatta magát, mert minden fejezet végén történt valami izgalmas, ami arra késztetett, hogy gyorsan haladjak tovább.

     Néha kicsit érződött, hogy egy tipikus második kötetről van szó, egy átvezetőről a végkifejletig, de ilyen szerencsére csak nagyon ritkán fordult elő.
   Érdekes, hogy Naomi Novik munkásságának esetében kevésbé fogtak meg a szláv népmesék és motívumok, de itt, ebben a közegben, Katherine Arden előadásában, egyszerűen lenyűgözőnek találtam őket.
   Mesteri módon szövi össze a kalandot, a fantasztikumot, a romantikát és a szláv mitológiát. A mágiát és a pogány vallást szembeállítja a katolicizmussal, de cseppet sem zavaróan.
   Finoman érzékeltetni próbálja, hogy Morozko és a csjertik lassan egy letűnt világot képviselnek, akikben már sajnos egyre kevesebben hisznek, pedig igazából minden megvan bennük, ami kell.

   Izgatottan várom a befejező részt, hiszen megannyi kérdés maradt megválaszolatlanul, ráadásul az utolsó pár fejezetnél annyira sírtam, közben pedig lázasan drukkoltam, hogy az a bizonyos szereplő ne tűnjön el végleg, hogy most már nem tudom mit gondoljak a továbbiakról...
   Őszintén remélem, hogy örökké romantikus énem nem hiába várja a pozitív végkifejletet, bár sajnos van egy olyan érzésem, hogy Morozko és Vászja végül nem fognak egymás mellett kikötni. :(
   Valamiért úgy gondolom, hogy ennél a történetnél sokkal hihetőbb lenne egy kevésbé boldog befejezés. Khm, befigyel sajnos az orosz realizmus?
   Pár szó a borítóról:  A borító most is az eredeti megjelenés egyik változata, amely hozza az előző rész tematikáját, színvilágát.
   Vászját láthatjuk rajta, amint pompás paripája hátán menekül a városból, a torony pedig szimbolikus és többrétegű jelentéssel bír.
   Teljes mértékben kifejezi a könyv tartalmát.