Könyvkritika: Rosemarie Eichinger - Esznek-e ​a halottak epertortát?

Rosemarie Eichinger

Esznek-e a halottak epertortát? (Essen Tote Erdbeerkuchen?)

Magyar kiadás éve: 2018, 2020

Fülszöveg:

Egy ​különösen szép könyv a gyászról. Egy lányról, akit az iskolában kicsit furcsának tartanak, és egy fiúról, akinek meghalt az ikertestvére. Egy könyv a halálról, de leginkább mégis az életről. Arról, amit elveszítettünk, és arról, amire rátalálhatunk. Legfőképp pedig a temetőből a valódi életbe vezető kiútról, amelynek során még az is kiderül, vajon esznek-e a halottak epertortát…

Emma vagyok. Az apám sírásó, így sok időt töltök a temetőben, de én nem bánom. Szeretem a temetőt. Itt érzem magam otthon. Még könyvet is vezetek a holtakról. Mint egy krónikás. Megírom, ők hogyan látják a dolgokat. Beszélgetek is velük. „Boldog-e ön most, hogy megboldogult? – kérdezem. – Jól kijön a szomszédjaival, vagy szívesebben nyugodna másutt? Tényleg van szaga alulról az ibolyának?”

Rosemarie Eichinger 1970-ben született, történelem szakon végzett, és Bécsben él. Az Esznek-e a halottak epertortát? című könyvét Ausztriában magas rangú gyerekirodalmi díjjal jutalmazták. A méltán népszerű osztrák írónőnek ez az első magyarul is olvasható kötete.

   A múlt héten voltam Szegeden és úgy éreztem, hogy muszáj, már-már kötelező elmennem a Somogyi-könyvtárhoz és megnéznem magamnak a Poket automatát, esetleg beszerezni onnan valami újdonságot.

   Nagyon örültem, amikor megláttam, hogy kapható most Rosemarie Eichinger ifjúsági regénye, ami a hangzatos és kicsit megdöbbentő: Esznek-e a halottak epertortát? címet viseli.

   Természetesen egyből lecsaptam rá, így rögtön két legyet ütöttem egy csapásra. Megvásároltam egy régóta áhított kötetet és meglett az első Poket példányom is.

   Visszatérve a címre, pedig azt kell mondjam, képtelenség elmenni mellette szó nélkül, hiszen annyira provokatív és figyelemfelkeltő, hogy szerintem még annak is megakad rajta a szeme és kíváncsi lesz rá, akit eredetileg teljesen hidegen hagyott. Ez már mindenképpen egy pozitív pont. :)

   A címmel és a borítóval ellentétben, egy igen komoly témát boncolgató műről van szó, amit bátran ajánlok kortól és nemtől függetlenül, úgy egyszerűen mindenkinek, de tényleg.

   A történet először két szálon fut és az elsőben megismerhetjük Emmát, akinek az apukája sírásó és az egyik városi temető gondnoka, mindenese, a lánynak pedig már nem él az édesanyja, a sírkert pedig az ő játszótere.

   Az iskolán kívüli idejét szinte mindig ott tölti a sírok és kripták között bóklászva, naplót vezetve az elhunytakról, ráadásul több utalás is van rá, hogy Emma látja a holtakat, cseveg velük és állandó harcát vívja a pletykás vénasszonyokkal, akik nem nézik jó szemmel az uruk sírja körül sertepertélő kislányt.

   Aztán ott van Peter, akinek éppen most halt meg tragikus körülmények között az ikertestvére és nem találja a helyét a világban, a szülei pedig nem foglalkoznak vele, semmibe veszik, hiszen elhunyt fiuk pontos mását látják benne.

   A különc Emma és az elveszett lelkű Peter aztán egymásra találnak, furcsa barátságot kötnek, segítői és bizalmasai lesznek a másiknak, miközben olyan dolgokkal kell megküzdeniük, mint a gyász feldolgozása és a lehetetlen elfogadása, valamint Emma apukája is udvarolni kezd egy új hölgyeménynek...

   Egy mindössze 132 oldalas kis könyvecskéről beszélünk, aminek központi témája a halál, mégis tele van élettel, ami igencsak furcsán hangzik, de akkor is ez az igazság.

   Őszintén mondom, hogy nem sikerült teljesen olvasnom a sorok között és rájönnöm, hogy akkor Emma valóban látta a szellemeket és tanácskozott velük vagy csak túlságosan is élénk gyermeki fantáziája kelt életre, ám azt hiszem nem is ez a legfontosabb, hiszen ettől a misztikumtól számomra még szerethetőbb lett ez az egész történet.

   Nagyon sajnáltam Petert, hiszen őt és a családját is óriási veszteség érte, ám a szüleire haragudtam. Életben maradt a másik gyermekük, de ezt ők képtelenek voltak megfelelően kezelni és netalán kicsit örülni neki, megbecsülni, amijük végül megmaradt. Ez borzasztó.

   Emma a maga sajátos módján vezette át Petert a gyász első szakaszán és ez szívmelengető volt.

   Jókat derültem a kislány apukáját, Severin Blum papán, aki néha csetlő-botló hősszerelmes volt, néha pedig szigorú, de következetes apuka. Természetesen őt is a szívembe zártam, akárcsak a két gyerkőcöt.

   A tavalyi évem kiemelkedő gyermek- és ifjúsági irodalmi olvasmányának a Bicebóca szívek bizonyult Séverine Vidal és Manu Causse tollából, most pedig ez a kötet.

   Ilyenkor újra lesz hitem, hogy igenis lehet komoly témákról írni a gyerekeknek is, csak tudni kell azt megfelelően tálalni és jól elkapni a hangot, hangulatot. Az írónőnek ez most teljes mértékben sikerült.

   Habár a helyszín szinte végig a temető, ez senkit se riasszon el. Bevallom, hogy én magam is ódzkodom a síroktól és igazából mindentől, ami az elmúlással kapcsolatos, de sajnos be kell látni, hogy ez éppúgy az élet része, mint a születés, amit kimondottan sokszor hangsúlyoz is az alkotó.

   Kicsit megosztó, kicsit meghökkentő sztori, de a szimpatikus karakterek és a gyermeki ártatlanság bája egyszerűen szerethetővé, olvashatóvá és haladóssá teszi.

   12 éves kor előtt nem ajánlanám, de attól kezdve viszont már-már kötelező olvasmánnyá tenném...

   Pár szó a borítóról:  Nekem ugyebár a Poket kiadás van meg, ami egyszerű és letisztult. Vannak rajta sárga alapon rózsaszín, lila és szürke foltok és körülbelül ennyi.

   Az eredeti, Kolibris kiadás borítója viszont csodaszép és szintén figyelemfelkeltő a rajzolt epertortával, amiben jól láthatóan el van rejtve a cím. Zseniális.