Könyvkritika: Jack London - A vadon szava és Fehér Agyar
Sziasztok! :)
Ebben a bejegyzésemben két olyan klasszikus állattörténetet hozok, amik roppant tanulságosak, szívmelengetőek, de egyben kegyetlenek, hiszen leplezetlenül mutatják be az emberi természet minden oldalát...közben pedig kiváló téli történetek is.
Ezek nagyon rövid regények, már-már inkább kisregények, szóval nézzétek el nekem, hogy nem tudok róluk olyan sokat írni, mint általában más könyvekről.
Íme:
Jack London
A vadon szava (The Call of the Wild)
Magyar kiadás éve: 1954-től folyamatosan
Fülszöveg:
Londonnak ez a regénye a legnagyobb sikert elért és máig is a legmakulátlanabb alkotása. Főhőse, Buck, a bernáthegyi- és juhászkutya keverék, amelyet az északi aranybányászat megindulásakor száz dollárért eladnak. Befogják szánt húzni, majd több ezer mérföld után három ügyetlen aranyásó veszi meg, s a fáradt eb egy idő után nem hajlandó továbbmenni, amiért kishíján agyonverik. Thorthon, a jártas aranybányász menti meg az életét és Buck nagyon megszereti, egy ízben az életét is megmenti. Thorthon és két társa nagyszerű aranylelőhelyre talál, de az indiánok rajtuk ütnek és megölik őket. Buck erdei bolyongásából hazatérve halva találja gazdáját: bosszút áll az indiánokon, és enged a vadon hívásának, beáll a farkasok közé. A regény mondanivalójának lényege az, hogy az állatok természetéből az ember a legnemesebb és a legrosszabb tulajdonságokat is ki tudja hozni. Az embereken keresztül pedig egy-egy pillantást vethetünk a társadalomra, az alaszkai élet viszontagságaira, amelyek előcsalják az emberek igazi tulajdonságait.
A fülszöveg már eleve sokatmondó és igazából szinte minden fontos történést és cselekményt lelő, nem is értem, hogy miért nem változtatják meg, mert ez így kimondottan csalódást keltő, de mindegy...
Én csupán a mindössze 86 oldalas változatot olvastam, így gyorsan haladtam vele és elég hamar a végére értem volna, ha nem olvasom párhuzamosan a Fehér Agyarral.
Buck története roppant megindító, de tele van dühvel, gyűlölettel és emberi kegyetlenséggel.
Elég volt két regényt elolvasnom Jack Londontól, hogy rájöjjek: teljesen reálisan ábrázolja, hogy milyen amikor az ,,ember" képtelen emberségesen viselkedni, főleg egy állattal, egy védtelen lénnyel és megpróbálja azt kihasználni a végsőkig.
Elkeseírtő és szomorú, hogy most pontosan ilyen világot élünk. :(
Buck egy csupaszív, bátor kutyus, akit elsodor az élet a gazdái mellől és hirtelen kénytelen megtanulni egyedül boldogulni a rideg Alaszkában, a klondike-i aranyláz idején, amikor az embernek megint semmi más nem számít csak az önös haszna, az önös érdeke.
A főszereplő eb rengeteg viszontagságon megy keresztül, bántják és megalázzák, nap mint nap az életéért kell küzdenie, amíg a sors össze nem hozza a jószívű John Thorntonnal, aki megmenti és végre rendesen bánik vele.
Ám az élet kíméletlen, szeszélyes és kiszámíthatatlan, akárcsak maga az ember, ezt Buck már tudja jól és mire végre megint boldog lehetne, újra elveszíti mindenét, így végül csak egyetlen dolog élteti már: a vadon hívó szava...
A történet eredetileg ifjúsági regény, de sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg való-e egy tizenéves kezébe?
Aztán rájöttem, hogy igen, de mindenképp elrettentő példának, kihangsúlyozva, hogy miként ne bánjunk az állatokkal!
Filmként a legutóbbi, Harrison Ford féle változatot láttam és nekem nagyon tetszett, a sok CGI ellenére is.
Az kétségtelen, hogy a készítők igyekeztek családbaráttá tenni, így sokszor elveszett a történet fő mondanivalója, de szerintem a két alkotás teljesen jól kiegészíti egymást.
Jack London
Fehér Agyar (White Fang)
Magyar kiadás éve: 1970-től folyamatosan
Fülszöveg:
„Nézd, kutyáink nem érnek semmit. Nem vastag bundájúak, és nem erősek már, és elpusztulnak a fagyban és hámban. Menjünk a faluba, és öljük meg őket, a farkasfajták kivételével, azokat meg kössük ki éjszakára, hogy párosodjanak a vad erdei farkassal” – tanácsolta valamikor réges-régen egy bölcs indián. Tanácsát megfogadták és attól kezdve a fehérhal törzs tagjai messze földön híresek lettek kutyáikról…" Alighanem így született a regény főhőse, Fehér Agyar, a farkasból kutyává szelídült csodálatosan okos, hűséges, erős és bátor állat, akinek történetét néhány évvel eredménytelenül végződött alaszkai aranyásó-kalandja után, 1906-ban írta meg Jack London.
Először is mindenképp le kell szögeznem, hogy Buck és Fehér Agyar története sok mindenben hasonlít, elvégre két olyan állatról szól, akik nemesek, bátrak és sokszor megbíznak az emberben, aki végül visszaél ezzel.
Közben viszont fontos megemílteni azt is, hogy a két sztori teljesen ellentétes cselekményvezetésen alapszik, hiszen amíg Buck háziasított kutyából válik elvadult ösztönlénnyé, addig Fehér Agyar, a keverék farkaskutya a vadonból jön és szépen-lassan megszelídül.
Jack London ebben a regényében is részletesen bemutatja, az alaszkai, téli mindennapokat, az életet, ott fent északon, ami fogcsikorgató és megpróbáltatásokkal teli, de közben külön kitér a farkasok és a falka életére, valamint az indiánok hagyományaira, szokásaira.
Azt hittem, hogy Buckkal igen brutálisan bántak, de szegény Fehér Agyarnak talán még nála is rosszabb sors jutott, hiszen többször eladták, lemondtak róla, elveszítette a családját, ráadásul kínozták és kutyaviadalokra kényszerítették.
Borzasztó volt olvasni és a szívem szakadt meg érte. :( Potyogtak a könnyeim, annyira sajnáltam.
Ez a csodálatos állat mégis kitartott és végül találkozott egy igaz emberrel, aki segített neki, a gondjaiba vette és megpróbálta a lehetetlent: megszelídíteni az elvadult szívű állatot.
A befejezés már sokkal inkább reménykeltőbb és boldogabb, mint A vadon szava esetében, hiszen Fehér Agyar kap egy végső lehetőséget, amit szegény Bucktól elvettek.
Mindkét mű rávilágított arra, amit már réges-régen tudtam és amit szerintem nem lehet elégszer hansúlyozni: az állatok, esetünkben a kutyák, a végletekig hűségesek, bizalmukat és igazából úgy mindenüket, az embernek, a gazdáiknak adják, az életüket is feláldoznák értük és aki ezt megbecsüli, attól végtelen hálát és szeretet fognak kapni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése