Könyvkritika: Alwyn Hamilton - A szultán foglya

Alwyn Hamilton

A szultán foglya (Traitor to the Throne)

A sivatag lázadója trilógia – 2. rész

Magyar kiadás éve: 2018

Fülszöveg:

Hatalom. Szerelem. Árulás.
Amani, a Kékszemű Bandita több mint egy éve harcol a Lázadó Herceg mellett, és már az egész világon félik a nevét. Amikor egy váratlan támadás során elrabolják, erejétől megfosztva és szerelmétől elszakítva a szultán palotájában köt ki – ez pedig olyan hely, ahol minden sarok mögött veszély leselkedik. Intrika, gyanú és félelem érezhető a falak között, de Amani igazi sivatagi lányként hamar rálel a túlélés titkaira. Dacolva minden veszéllyel kémkedni kezd a lázadóknak, ám ahogyan egyre több időt tölt magával a szultánnal, ráadásul a múltja különös alakokban bukkan fel előtte, szívében kétségek merülnek fel, hogy vajon a jó oldalon áll-e. De ez itt még közel sem a vég, hiszen, mint tudjuk: „Az új hajnal új sivatagra köszönt.”

   Az első részről írt értékelésemet itt tudjátok elolvasni.

   Megint elég sokat kellett várni a második részre, de most nem tudok olyan örömmel nyilatkozni arról, hogy megérte a várakozás, mint legutóbb, mert valamiért nem igazán nyerte el a tetszésemet.

   Lehet, hogy velem van a gond és egyébként biztos, hogy mostanában rossz a kedvem, sokat idegeskedek és szomorkodok a közelgő műtétem és az egészségügyi gondjaim miatt, de azért így is akadtak olyan kötetek amik tetszettek és teljes mértékben lekötöttek.

A magyar kiadás borítója

   A szultán foglya most sajnos nem ezek közé tartozott. :( Persze nem volt rossz, de közel sem tetszett, annyira, mint az első rész.

   A homok leánya tele volt anno rengeteg újdonsággal, bőven tudott újat nyújtani és az egész sivatagi légkör, a western beütés, meg a dzsinnek és egyéb, arab regék világa teljesen elvarázsolt. Ez természetesen most is így volt, ráadásul teljesült a kívánságom és sokkal többet megtudhattunk Amani múltjáról, az apjáról, a dzsinnek világáról, de ennél több újdonság nem is nagyon volt ebben a kötetben.

   Az első könyv óta egyébként több, mint egy év telt el és Amani immáron teljes mértékben a lázadók és Ahmed herceg oldalán áll. 

   Az egész sivatag rettegi a nevét, hiszen ő a hírhedt Kékszemű Bandita, akiről már most legendák és mesék szólnak. A hírnév persze csupa hátránnyal is jár, hiszen rengeteg hazugság és hamis szóbeszéd is szárnyra kapott róla.

   A lány viszont igyekszik ezekkel nem foglalkozni, rendre kémkedik, naponta kockára teszi az életét és próbálja a trónra segíteni szerelme, Jin, fivérét.

   Aztán egy árulás folytán bajba keveredik és a szultán foglya lesz. Ez pedig természetesen mindent megváltoztat, hiszen Amani közelebbről is megismeri az ellenséget. 

   Miközben egyre jobban beleássa magát a kutakodásba arra is rá kell döbbennie, hogy talán mégsem Ahmed a megfelelő jelölt a trónra. Az is lehet, hogy a lázadók is tévednek és valaki másnak kell lennie Mirádzsi új uralkodójának...

   Mint említettem, akadtak benne mitológiai utalások, feltűntek új szereplők és sok minden megváltozott az eddigiekhez képest, mégsem találtam valami jónak. Lassan haladtam vele, sokszor nem kötött le, elkalandozott a figyelmem olvasás közben.

   Számomra a tipikusan semmitmondó, második kötet kliséit hozta. Érződött rajta, hogy átvezető rész. 

   A szerelmeseket természetesen elválasztották egymástól és Jin, a férfi főszereplő, alig tűnt fel. Nem tudom, hogy miért van ez, de az Alkonyat féle Újhold óta egyszerűen divattá vált, hogy a folytatásokban sosem láthatjuk együtt a fontosabb karaktereket.

   Az újak közül sikerült megkedvelnem Rahim és Sam kettősét, akik két teljesen különböző származású és viselkedésű férfinak számítanak, mégis nekik voltak a legjobb és legérdekesebb jeleneteik.

   Amani most idegesített, mert sokszor fel volt háborodva, hogy bizonyos múltú szereplők haragszanak rá és megvetik, holott anno tényleg ő maga hagyta őket cserben. Szóval ezen nem igazán volt mit megsértődni és meglepődni...

   Ha már itt tartunk, akkor muszáj megemlítenem, hogy két olyan karakter is feltűnt, akikről eddig azt hittük, hogy meghaltak, eltűntek. Ez pedig számomra leginkább egy olyan elkeseredett húzásnak tűnt az írónő részéről, mintha már nem igazán tudott volna jobbat kitalálni és akkor gyorsan feltámasztott, visszahozott pár embert. Értitek, a biztonság kedvéért...

   Szerettem viszont azokat a fejezeteket, amik az Ezeregyéjszaka történeteinek köntösében meséltek el. Roppant hangulatosnak bizonyultak és szívmelengetőnek.

Amani

   Szóval mindent összevetve, jó ötletekből most sem volt hiány, de a kivitelezés erősen hagyott némi kívánnivalót maga után. 

   A politikai ármánykodás és a Senkiben sem lehet megbízni! jelenetek többsége nekem sokszor túlzó volt.

   Persze attól még elismerem, hogy bőven akadt benne akció, kaland, izgalom és sok-sok árulás is. 

   A függővég erősen kínzó. Azért el fogom olvasni a befejező kötetet, mert mindenképpen kíváncsi vagyok a lezárásra.
   Azt még viszont mindenképpen meg kell említenem, hogy az írónő egyáltalán nem volt bevállalós a kötet végén lévő, egyik legjelentősebb mellékszereplő halálával kapcsolatban, pedig az igencsak sokkoló lett volna. Kár érte.

   Pár szó a borítóról:  A borító az egyik eredeti és kimondottan szép, egyedi és persze jól illik a történethez. Hangulatában, stílusában teljesen olyan, mint az első kötet borítója. 

   Amúgy az Amanit megszemélyesítő modell hasonlít a Percy Jackson filmekből ismert Alexandra Daddario-ra. Legalábbis olyan, mintha ő lenne beöltözve. :)