Könyvkritika: Daphne du Maurier - A Manderley - ház asszonya

Daphne du Maurier

A Manderley - ház asszonya (Rebecca)

Magyar kiadás éve: 1986, 1994, 2011

Fülszöveg:

Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is? 

A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

   Próbálok nem elfogultan nyilatkozni erről a regényről, de félek nem fog menni, mert óriási kedvencem, ha nem az egyik legnagyobb. 

   Bőven érett már ez az újraolvasás, hiszen rajongok Manderley birtokáért, ezért a már - már élő, lélegző kúriáért, amit tisztán látok magam előtt ha becsukom a szemeimet. 

   Olvasás közben el is döntöttem, hogy adok egy esélyt a Susan Hill féle nem hivatalos folytatásnak, hiába a Molyon lévő, túlságosan is alacsony, elrettentő százalék...

   2011 nyarán olvastam először márpedig azért, mert akkoriban ment a Bereczki Zoltán és Szinetár Dóra főszereplésével készült musical, aminek dalai nagy hatással voltak rám. Azóta is tartom,  hogy Polyák Lillánál nem volt még tökéletesebb Mrs. Danvers.

   El kell ismernem, hogy a kötet kimondottan hosszan építkezik, az események szinte csak a könyv utolsó harmadában vállnak igazán izgalmassá, ám mégsem találok benne hibát, mert addig kellemesen lehet borzongani és találgatni, hogy vajon mi is történt valójában Rebeccával?

   A névtelen Mrs. de Winter még mindig az egyik kedvenc főhősnőm,  leginkább azért mert pozitív karakterfejlődésen esik át. Kezdetben jelentéktelen, csendes és naiv, aki hagyja magát irányítani, de amikor kiderül az igazság, akkor nem hátrál meg és kérdés nélkül néz szembe minden rá váró rosszal.

   Az biztos, hogy túlságosan alárendeli magát Maximnak, de elnézem neki, mert egyszerre hálás a férfinak és persze szereti őt.

   A rideg Maxot is szeretem, mert végül beismeri a hibáit és az is kiderül, hogy a maga sajátos, túlzó módján, de próbált változtatni az őt ért atrocitások miatt. Elismerem, hogy nem volt jó megoldás részéről Rebecca megölése, de valahol mélyen sajnos megértem őt is. Ez van. Elnéző vagyok a de Winter házaspárral. :)

Manderley

   Erős női karakterekből nincs hiány, valamilyen szinten feminista regény, hiszen ott van az ijesztő Mrs. Danvers, akinek Rebecca iránti megszállottságára még mind a mai napig nem jöttem rá teljesen. Számomra mindig is kérdéses volt, hogy túlzó anyai szeretettel rajongott érte vagy inkább betegesen szerelmes volt belé? Szívesen visszamennék az időben és megkérdezném az írónőt, hogy vajon mi az igazság.

   Aztán ott van maga a címszereplő, Rebecca, aki képmutatásban és látszatban is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Többszöri olvasásra sem sikerült őt teljesen megfejtenem, hiszen ellentétes elbeszélések alapján ismerhetjük meg. Valódi, igazi kilétét talán csak ő maga ismerte, hiszen minden körülötte élőnek más-más arcát mutatta. Az biztos, hogy neki tényleg nem parancsolt senki sem, igazi szélvész volt éltében és holtában is. Szerintem az egyik legmegosztóbb és legkevésbé szimpatikus irodalmi karakter, mégis érdekes és megismételhetetlen.

   Rebeccát egyébként mindig úgy képzelem el, mint Catherine Zeta-Jones színésznőt.

   A sztori egyébként rengeteg megválaszolatlan kérdést hagy függőben és sosem szerettem benne, hogy olyan hirtelen, bővebb magyarázat nélkül ér véget.

   Azért rajongok ennyire ezért az örök klasszikusért, mert olyan, mint egy jó Jane Austen vagy Brontë  regénybe oltott Agatha Christie kötet. Van benne szerelmi szál, de nem olyan hangsúlyos, helyette fontosabb a nyomozás, az itt-ott fellelhető gótikus lidércnyomás, a kimondatlan és félreértett érzelmek sokasága, ettől pedig egyszerre kitűnő lélektani dráma és elgondolkodtató krimi is.

   Bekúszik a bőröd alá és nem ereszt. Még napok múlva is azon gondolkozol, hogy helyesen cselekedett-e Maxim vagy milyen ember is volt valójában Rebecca? Ez pedig figyelemreméltó.

   Láttam már az összes filmfeldolgozást, a musicalt és várom az új, Netflix féle változatot is, amiben Lily James, Armie Hammer és Kristin Scott Thomas fognak szerepelni.

   Bátran ajánlom mindazoknak, akik szeretik a lassan csordogáló, érzelmes és részletes tájleírásokkal tarkított, cseppet sem hétköznapi vagy már jól megszokott lidérces történeteket, mert habár tényleges szellem nincs benne, Rebecca mégis-mindig-mindenhol ott van és kísérti a még életben lévőket...

   Pár szó a borítóról:  Nekem a 2011-es kiadás van meg, ami szuperül illik a történethez. 

   Tengerparti villa egy óriási sziklán, távolban maga a tenger, a kékes-zöldes szín, a kézzel írott levél, mint háttér, valamint a horgászszék. Annyira hangulatos.