Könyvkritika: Emily Brontë - Üvöltő ​szelek

Emily Brontë

Üvöltő ​szelek (Wuthering Heights)

Magyar kiadás éve: 1940-től folyamatosan

Fülszöveg:
Szerelem, gyűlölet, bosszú… Páratlan érzelmi intenzitással, felemelően ábrázolt, erőtől duzzadó történet Catherine és Heathcliff sírig – s talán azon túl is – tartó szenvedélyes kapcsolatáról. A lány apja befogadja az árva fiút, akit Catherine fivére kezdettől fogva megvet és cselédként kezel. Noha az öntörvényű lelenc és a lány között az évek során szerelem szövődik, a temérdek megaláztatás, a durva bánásmód miatt Heathcliff viharos éjjelen elszökik. Évekig nem is hallani felőle, ám amikor visszatér, eltökélt szándéka, hogy méltó bosszút áll az elszenvedettekért, és sötét szándékainak olthatatlan szerelme sem vethet gátat. Az Üvöltő szelek a világirodalom nagy rejtélyeinek egyike. A középső  Brontë nővér egyetlen prózai műve. „Emily húgom élete – egyetlen fél év kivételével – teljes visszavonultságban telt egy falusi lelkészlakban a Yorkshire és Lancashire határán húzódó hegyek között” – írja Charlotte Bronte. Meghökkentő, hogyan tudott ez az elvonultan élő papkisasszony kilépni szűkre szabott tapasztalati köréből, és „egyszerű eszközökkel, közönséges anyagból” ily kiemelkedőt alkotni. A világirodalom egyik legkülönösebb, leginkább magával ragadó szerelmi története. 

   Az Üvöltő szelekre akkor figyeltem fel igazán, amikor egyik évben a Könyvmolyképző kiadó elkezdte sorban kiadni a Bella Swan által, az Alkonyat regényekben emlegetett klasszikusokat, de nem csak ez volt az oka, hiszen nagymamám húgának ez  kedvenc regénye és amikor még tini voltam sokat emlegette.
   Mindig azt mondta, hogy ha csak egy könyvet olvashatna egész életében akkor ez lenne az a kötet.
   Amikor nagyobb lettem kölcsönkértem tőle és ő már akkor figyelmeztetett, hogy elemi erejű remekműről van szó, ami cseppet sem könnyű olvasmány. Milyen igaza volt...

   Emily Brontë egyetlen prózai művéről beszélünk.

   Keletkezésének körülményeit még mind a mai napig homály fedi, ráadásul a másik két Brontë nővér sem érette, hogy Emily milyen célból és mikor írta ezt az alkotást, bár az okát szerintem nem is kell keresni, ez adja a történet egyik nagyszerűségét.

   Egyszerre évtizedeket felölelő családregény, szívet tépő szerelmi történet, hátborzongató gótikus irodalmi gyöngyszem vagyis egy örök érvényű, lélektani elemekkel teletűzdelt klasszikus. 

   Nem annyira hosszú, én mégis nehezen haladtam vele, amikor először olvastam, hiszen a régies fogalmazásmód és kifejezések zöme cseppet sem könnyítette meg a dolgomat.

   A könyv mégis azért olyan népszerű mind a mai napig, mert a benne szereplő karakterek nincsenek túlidealizálva, sőt gyarlók, esendők és sokszor kegyetlenek, gonoszak is, mint maga az emberiség, pont ezért még most is végtelenül aktuális a mondanivalója.

   Heathcliff  és Catherine Earnshaw kettőse igazi fogalom,  párosuk az egyik legmeghatározóbb duó az írott irodalom történelmében. Ők ketten ugyanis annyira szerették és annyira gyűlölték egymást, hogy mindenkit - szó szerint - mindenkit elpusztítottak és tönkretettek maguk körül. Egymásról nem is beszélve...

   Kapcsolatuk egyszerre volt lehengerlő, csábító, mérgező, valamint gyalázatos, mégis szívszorító, romantikus és bámulatos.

   A történet roppant módon romboló, így csak azok olvassák el, akik lelkileg elég erősek, felkészültek.

   A regény kitűnő példája annak, hogy a szerelem mennyire pusztító erejű tud lenni, főleg ha mellé végtelen bánat, bosszúvágy és önzőség társul.

   Én magam sosem kedveltem egyik szereplőt sem, mégis szántam őket. Képtelenek voltak túllépni a kicsinyességükön, így végül mind meg is itták ennek a levét, hiszen egész életüket boldogtalanul, szeretet nélkül élték le. Ez nagyon szomorú. :(

   Az biztos, hogy tanulságos sztoriról beszélünk. A kötet legvégén talán maga Heatcliff is megbánja a tetteit, de persze már túl későn? Erre sosem jöttem rá igazán...

   Az ifjú Cathy és Hareton lassan kialakuló szerelme, pedig jó példa arra, hogy a régi hibák talán mégis kiküszöbölhetőek és van remény arra, hogy a múlt nem ismétli meg önmagát.

   Heatcliffnél jobban csak magát Catherine-t utáltam, aki határtalan önzősége miatt mondott le az igaz szerelemről és gyötörte ő maga is azt a férfit, akit állítása szerint mindig is szívből szeretett. Érdekes.

   Nála sokszor azt éreztem, hogy feltétel nélkül azt várja: Heatcliff szeresse őt, a végsőkig legyen hozzá hűséges, de neki engedje meg és nézze el, hogy Edgar Lintonnal legyen.

   Igazából mindkettejüket megvetettem, mert hibát hibára halmoztak és ott bántották egymást, ahol csak tudták. Sokszor úgy éreztem, hogy legalább olyan nagy örömüket lelték a másik gyötrésében, szenvedésében, mint szerelmében. Igazi mazochista karakterek.

   Gondolom senkinek sem árulok el nagy titkot, amikor leírom, hogy kettejük se veled - se nélküled viszonya nem végződött túl jól és igazi tragédiába torkollott, ahonnan már nem volt visszaút.

   Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan építkező történeteket és képesek toleránsnak lenni ilyen énközpontú szereplőkkel.

   A mellékszereplőkről azért nem ejtek szót, mert egyikük sem ragadta meg igazán a figyelmemet. Mind jelentéktelennek tűntek Cathy és Heatcliff mellett. Ez az igazság. Gyengék voltak és túlontúl belenyugvóak, akik alárendelték magukat kettejük évtizedekig elnyúló értelmetlen játszmájának.

   Talán Nelly Dean érdemel pár jó szót, mert még ő volt a legpozitívabb személyiség, bár szerintem jócskán követett el hibákat.

   Pár szó a borítóról:  Nekem a 2010-es, Könymolyképzős kiadás van meg, aminek gyönyörű a borítója. 

   Egy haldokló, száraz rózsa, ami jól kifejezi a szereplők lelki világát. Kissé gyászos, de mindenképpen jól illik a regényhez.