Könyvkritika: Lois Duncan - A másik ÉN

Lois Duncan

A másik ÉN (Stranger With My Face)

Magyar kiadás éve: 2020

Fülszöveg:

A TÜKRÖN TÚL A HALÁL VÁR

Laurie Strattonnak végre mindene megvan, amire egy tizenhat éves lány vágyhat. A tökéletes nyara végén azonban új fordulatot vesznek a történések, amikor a barátja azt állítja, hogy látta őt egy másik fiúval – pedig Laurie otthon feküdt betegen. Azt ezt követő rejtélyes észlelések meggyőzik a lányt arról, hogy egy nagyon is valós személy ólálkodik körülötte…

Később kiderül, hogy ez a személy nem más, mint Laurie elveszett ikertestvére, akinek egészen másként alakult az élete, és ez keserűvé, gonosszá tette. Megtanulta, hogyan kísértheti Laurie-t, sőt egy idő után már igazi veszélyt jelent. Akar valamit Laurie-tól… Méghozzá az életét!

Hagyd égve a villanyt!

   Lois Duncan ,,legújabb" kötete idén kivételesen nem ősszel jelent meg, hanem nyáron, ami azért furcsa, mert az írónő műveinek mindig van valami sajátosan borzongató és hideglelős hangulata, amit inkább ősszel, egy borongós, ködös, esős napon érdemes inkább olvasni, de persze azért nem panaszkodom, hiszen örülök, hogy egy újabb regényét olvashattam el.

   A legújabb kötete szót azért tettem idézőjelbe, mert ugyebár eredetileg 1981-ben jelent meg, aztán 2011-ben újra kiadták és sok-sok mindent aktualizáltak benne, felújították, hogy megfeleljen a modern kor elvárásainak, de a lényeg persze nem változott.

   Lois Duncan eddig megjelent műveiről írt kritikáimat, értékeléseimet az alábbi linkeken tudjátok elolvasni: Könyvkritika: Lois Duncan - Sötét folyosók és Könyvkritika: Lois Duncan - Időbe zárva.

   Alapvetően egy ifjúsági regényről beszélünk, mert tizenéves tinédzserek a szereplők, de ez senkit se riasszon el, mert a stílus, az alapötlet és a légkör, engem leginkább az egyik nagy kedvencemre a Rebeccára (A Manderley-ház asszonya) emlékeztetett, valamint volt egy kis E. Lockhart féle A hazudósok beütése is.

   Rájöttem, hogy Lois Duncan történetei nekem egyre jobban tetszenek. Már a Sötét folyosók is magával ragadt, aztán még jobban szerettem az Időbe zárva című írását és most ez a sztori megint kiemelkedett az eddigiek közül.

   Érdekes egybeesés az is, hogy az írásaiban mindig van valami olyan épület, ami központi szerepet játszik a történetben. 

   A Sötét folyosókban az iskola, a Blackwood Hall volt az, az Időbe zárva című kötetben a családi birtok, Árnyasliget, itt pedig ugye Lauire otthona, az Oromház.

   Végtelenül megtévesztő a borítón lévő piros szöveg, hogy Stranger Things fanoknak kötelező darab és ajánlják, mert  a címen kívül, a kettőnek semmi köze egymáshoz, de tényleg. Nem is értem.

   A kötetből 2009-ben egyébként film is készült, szóval aki akarja az a feldolgozást is megnézheti, bár csak igen elnagyolt dolgokban hasonlít a kettő, de ezt már megszokhattuk.

   Ami a legjobban elnyerte a tetszésemet, azok a helyszínek voltak. 

   Először is a sziget, ahol az emberek egy kis csoportja szinte már-már elzárva, kívülállóként élt, ráadásul felsőbbrendűnek is hitték magukat. Tipikus, mégis átjött, hogy ők mennyire mások a szárazföldiektől.

   Aztán ott volt még az Oromház, Lauire családjának az otthona, az ódon kúria, ami titkokkal teli és egy sziklás oromra épült, alatta pedig a végtelen óceán.

   Nem árulok el nagy titkot, hiszen a fülszövegben is benne van, hogy főszereplőnk hamar rájön, régen elveszett ikertestvére akar rajta bosszút állni, majd szépen-lassan átvenni a helyét az életében.

   Lia egy megkeseredett, gyűlölettől hajtott lány, akit eddigi keserves sorsa hajszol egyre borzalmasabb tettekre, habár érezzük és többen is elmondják, hangsúlyozzák, hogy benne mindig volt valami sötét, és gonosz...

   A szereplőket nagyon megkedveltem. 

   Laurie  szimpatikus volt, bár kezdetben alárendelte magát a barátjának és a klikknek, akik rossz hatással voltak rá, de aztán rájött szerencsére, hogy kik az igazi barátai akikben tényleg megbízhat és akikre valóban számíthat.

   Az írónő megint jól keverte a kártyákat, így megfelelő elegyben volt a krimi és thriller szál, de egy idő után bejött a misztikum is, ami aztán átcsapott fantasybe.

   A kötet végéről most sem maradhatott el a már jól megszokott interjú az írónővel, amiből megint sok extra dolog derült ki, érdekességek és kulisszatitkok a műről.

   Mindent összevetve: Akik az elmúlt évek során velem együtt megszerették Lois Duncan stílusát, azoknak biztosan tetszeni fog ez a kötet is. :)

   Kicsit lidérces, kicsit kísérteties, de mindenképpen jó értelemben. Gyorsan lehet vele haladni, izgalmas, pörgős a cselekmény, egyszerűen olvastatja magát.

   Pár szó a borítóról:  A borítóval, mint említettem, az a fő gondom, hogy nem érzem relevanciáját a Stranger Things ajánlásnak, inkább átverés és hamis hatást kelt.

   A Laurie-Lia párost ábrázoló modell lány, pedig inkább az egyik mellékszeplőre Helenre hasonlít.

   Az eddigi Könyvmolyképzős LD kinézeteket imádtam, de ez most valahogy kilóg a sorból...