Könyvkritika: Cecelia Ahern - Ahol a szivárvány véget ér

Cecelia Ahern

Ahol a szivárvány véget ér (Where Rainbows End)

Magyar kiadás éve: 2008, 2013, 2015

Fülszöveg:

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad. 

Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?

   Az egyetemes kérdések egyike, hogy létezik-e igaz barátság férfi és nő között?
   Nos, véleményem szerint nem létezik, mert úgy gondolom, egy idő után elkerülhetetlen, hogy az egyik fél ne érezzen egy ici - picivel többet.
   Ha úgy tetszik, akkor saját tapasztalatból is beszélek, hiszen Pisti és én, már gyerekkorunktól kezdve ismertük egymást, aztán ők elköltöztek és egy jó ideig nem találkozunk.

A magyar kiadás borítója

   Később viszont, már majdnem felnőtt fejjel, újra összefutottunk és hiába próbáltuk ugyanonnan, a barát zónából folytatni a dolgokat, ebből végül sokkal, de sokkal több lett, most meg már el is jegyeztük egymást. :)
   Szóval én nem igazán hiszek ebben a nő és férfi közötti barátságban és az az igazság, hogy szerintem Cecelia Ahern sem, hiszen az Ahol a szivárvány véget ér című könyv pontosan hasonló dolgokról szól, mint amiket én magam is leírtam nektek az előbb.
   Egyébként, még soha ezelőtt nem olvastam az írónőtől, de persze ismertem a munkásságát, hiszen sok olyan romantikus filmet láttam már, amit az általa írt regényből adaptáltak.
   Azért most jutottam el odáig, hogy sort kerítsek erre a történetére, mert mostanában több levélregényt is olvastam és nagyon megszerettem az ilyen típusú írásokat.
   Eddig tehát eltántorítottak a levélregények, de most meg már egyenesen imádom őket.
   A kötetből készült filmet kimondottan szeretem, egyik nagy kedvencem és többször is láttam már, szóval ideje volt elővenni az eredeti művet.
   Rosie Dunne és Alex Stewart már kiskoruktól kezdve ismerik egymást. Szinte együtt nőttek fel.
   Egy iskolába jártak, ott voltak egymás születésnapi bulijain. Igazából mindent együtt csináltak és tulajdonképpen megosztották a másikkal minden örömüket, bánatukat.
   A körülöttük élő szülők, testvérek és egyéb ismerősök, mindig is azt gondolták, hogy felnőve, Alex és Rosie egy pár lesznek.

   Ám az élet közbeszólt és Alex végül elköltözött a szüleivel Amerikába.
   Attól a naptól kezdve, ők ketten magányosan életek, de levelek, e-mailek, chat beszélgetések, üdvözlőlapok, telefonbeszélgetések és smsek formájában akkor is rendületlenül tartották a kapcsolatot.
   Persze néha meglátogatták a másikat, de mivel Rosie Írországban maradt, erre nem igazán volt lehetőségük.
   Rosie mindig is arról álmodott, hogy az érettségit követően Alex után megy Bostonba, de a bankett estéjén végül történik vele valami olyan esemény, ami miatt kénytelen lemondani az addigi álmairól és újakat keresni.
   Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, amikor leírom, hogy Rosie igen fiatalon teherbe esik és ezzel minden, de tényleg minden megváltozik. Alex fényes orvosi karriert fut be a Harvardon, ő pedig koszos pelenkákat cserél és anyaként próbál boldogulni.
   Azt gondolhatnánk, hogy kettejük kapcsolata végül tényleg megszakad, de nem ez a helyzet.
   Mert bár távol vannak, mégis nyomon követik a másik magánéletét, munkásságát.

Valamilyen szinten mégis jelen vannak a családi drámáknál, házasságoknál, válásoknál, temetéseknél és születésnapoknál.
   Közben pedig ők maguk is érzik, hogy soha, de soha nem lett volna szabad elszakadniuk egymástól...
   Szerettem ezt a történetet, de nem tudok rá négy csillagnál (Molyos értékelés) többet adni, mert számomra egyszerűen hihetetlen, hogy a kötetben majd 50 év, pontosabban 43 év telik el és Rosie meg Alex ennyire későn döbbennek rá, hogy nekik végül mégis egymás mellett a helyük.
   Keserédes, igazán megosztó sztori ez, ami évtizedeken keresztül követi nyomon két család és a barátaik, rokonaik, ismerőseik életét.
   Tanúi lehetünk sokféle eljegyzésnek, házasságnak, csúfos válásnak. Rengeteg munkakezdésnek, elbocsátásnak, megcsalásnak, de sok-sok örömnek, például gyermekáldásnak is.

Főszerepben: Lily Collins és Sam Claflin

   Hatalmas lélegzetvételű regényről van szó, ami közben persze tele van humorral, romantikával, ráadásul erősen arra koncentrál, hogy sosem késő megvalósítani az álmainkat, belefogni valami újba.
   Az írónő stílusa lenyűgöző, főleg, hogy levélregény formájában mutatja be nekünk több, mint 20 szereplő mindennapjait. Ez azért nem kis teljesítmény.
   Viszont a film, akkor is jobban tetszett - ez most egyébként számomra is meglepő - hiszen ott azért jóval kisebb időintervallum telik el, még az eredmény mégis ugyanaz. :)
   A film számomra picit hitelesebb, hiszen Rosie és Alex ott is folyamatosan távol vannak, ott is korlátok között kommunikálnak, mégis sokkal hamarabb rádöbbennek, hogy mi az igazság és nem vesztegetnek el ennyi évet.

A kép forrása

   A kötetben egyébként - egy idő után - párhuzamosan futni kezd egymással két nagyon hasonló sztori, hiszen Rosie kislányának, Katie-nek is van egy fiú legjobb barátja, Toby, és őket is igazán jól megismerhetjük, nekik is drukkolhatunk, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibákat, mint Alexék.
   Gondolom mondanom sem kell, hogy Katie és Toby párosa évekkel fiatalabb, de néha mégis több eszük volt, mint a felnőtteknek.
   Egy idő után az is bosszantott, hogy tényleg minden összeesküdött Rosie és Alex ellen.
   Amikor már éppen kiderült volna az igazság, akkor történt valami olyan dolog, ami újfent évtizedekre elszakította őket egymástól.

   Alexre picit haragudtam, mert ha igazi férfinek bizonyul, akkor bátran odaáll a szeretett nő elé és bevallja neki az érzéseit, nem halogatja ennyit a fontos dolgokat.
   Persze tudom, hogy akkor a regény is sokkal rövidebb és nem történik benne ennyi izgalmas esemény, de néha akkor is így éreztem és a fejemet fogtam.
   Szóval idegeskedtem eleget, de közben szárnyalt a lelkem és jókat nevettem néhány igazán sarkalatos élethelyzeten. :)

   Bátran ajánlom azoknak, akik szintén annyira szeretik a levélregényeket, mint én, valamint a film kedvelőinek is, hiszen számukra szintén kötelező olvasmány, nem mellesleg pedig, a kettő egészen jól lefedi egymást, átfogó képet nyújt erről az egészről.
   Pár szó a borítóról:  A borító nem az eredeti, de nem baj, mert a külföldön megélt sokféle, egyéb kiadásokkal igazán jól felveszi  versenyt.
   Tetszik a zöld háttér, a hófehér színnel rajzolt virágok és madarak összessége, no meg persze a világítótorony, aminek szerintem szimbolikus jelentése is van.

A kép forrása